Baranyi Ferenc: VAD VADON

„Az áruló írástudó… nem avval lesz árulóvá,
ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé,
melyre ujjal mutat. Az árulást akkor követi
el, ha nem is mutat többé a csillagra.”
– (Babits Mihály)

                1.

Az emberélet útjának felén túl
nyüzsgő dzsungelben eszméltem magamra,
eltérülvén a vágyott, messzi céltul.

Párduc s farkas egymás torkát harapva
marakodott oroszlán-hagyta koncon,
majd egy tigris mindkettőt elzavarta.

És akkor már az volt csupán a gondom,
hogy legalább a visszaútra leljek,
átvágva újra-összenőtt bozóton.

De lám: a sűrüségben földerengtek
kontúrjai hajdani otthonomnak,
s rádöbbentem: szerény szülőhelyem lett

dzsungellé, míg fejem mellemre horgadt.
Egy lépésnyit se mentem én előre:
a haladás álmom játéka volt csak.

Hazám liget volt – dzsungel lett belőle,
a házőrző eb farkassá vadult el
s párducprémmé durvult a macska szőre.

Jámbor tehén, szelíd ökör a dzsungel
fülledt méhében tigris lett s oroszlán –
ami legelt rég, annak is ma hús kell.

Beláttam: itt csak ölvén és orozván
lehet létezni. S újra útrakeltem
– többé nem helybenjárva álmodozván –,

hogy elhalványult csillagom kövessem.
2.

Haladtam a legyengült fény iránt
a célbaérés csöpp reménye nélkül,
s elémbe tűnt egy sápadt, pisla láng,

amely szelekkel birkózott vitézül,
mellette három árny melegedett,
előderengve múlt idők ködébül.

Az egyik szólt: „Látod ezt a tüzet?
Valaha perzselt, mindent elborított,
mikor Dózsa, Saint-Just gyújtotta meg,

de most báván, erejét vesztve pislog,
kihamvad lassan, nincsen, aki szítsa,
maga is érzi: már lobogni nincs ok.”

Elfordult és a lángot nézte, mintha
erejével tüzes tekintetének
adna tápot neki. Ez volt a titka

amikor élt s ahányszor újraéledt,
testvére volt a tűz, de tudta: olykor
a víz az úr, még akkor is, ha téved

s vétlen gályát is mélybe ránt, ha tombol.
És szóltam akkor, félénk tisztelettel:
„Sándor, a tűz s a víz – tudod nagyon jól –

pusztíthatatlan, meglehet, ezerszer
hamvad-apad: ezerszer újra lobban
s újra fakad. Mert mindig akad ember,

aki taplót-kovát ragad titokban
vagy gátat bont, sziklakövet csapol.
Eljön megint valaki valahonnan,

de egyikünk se tudja, hogy mikor.”

3.

S szólt most a másik, mintegy közbeszólva:
„A köd-gubás novemberben se voltam
más, mint a felséges Tűz Csiholója.

Beszéltek immár percek óta. Jól van,
amit hallottam, azzal egyetértek.
De egyként gyúl a láng mennyben, pokolban,

ha kell, hevít, ha kell, mindent föléget,
nem mindegy, hogy Isten mivégre gyújtja:
másként izzó az üst, másként a lélek.

Ha kályhákban kihúny, fellobban újra
a zsuptetőkön vagy gabonatáblán,
hogy életté ne sarjadjon a búza.

Rohamosan terjed, akár a járvány,
a deszkapalánk reccsen s égre mordul
a láng, kormot fehér felhőkre hányván.

Hát tudni kell, mi van a szándokon túl,
mikor valaki fáklyát tart kezében
s játszadozik a tűzzel csapatostul.”

Elhallgatott. S én szóltam: „Példaképem
vagy már te is, ha van, kiért hevülhet
költő-kebel, az olyan, mint te éppen.

Ki gyújtogat, szavadból gúnyt nem űzhet,
a csiholó viszont erőre kaphat,
hidd: mindig lesz márciusa a tűznek

s üzenete a vérnek és aranynak.”

4.

A harmadik csak nézett eltünődve,
sokáig nem szólt, értelmes szemének
lézersugarait a ködbe döfte,

oszlatni vágyva azt. Ám úgy fehérlett
körben a lég, hogy a hegyes sugárzás
kicsorbult mészfalán a messzeségnek.

Mégis: e szem maradt nekem a lámpás
az áthatolhatatlan sűrüségben –
láttam, amit csak elmosódva lát más.
Láttam, hogy távolabb nincs pisla fény sem,
csak ködfehérség, melyen áthatolni
már nem maradt időm, csakis reményem.

„Attila – szóltam – más aligha volt, ki
családot, tűzhelyet másnak remélve
volt képes önmagáért hadakozni,

te mondd meg hát: néhány bolond mivégre
csihol tüzet? Mert didergők körében
boldogtalan? Vagy mert a láng a léte?”

A válasz ott fénylett sötét szemében,
a válasz, mit akaratom csikart ki –
olvashattam, amikor belenéztem.

Tudtam, hogy ő nem kívánt soha talmi
csillogást, csak piros lángnyelveket:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

hogy melegednének az emberek.”

5.

S beláttam bölcsen, hogy tovább haladnom
már nem lehet, erőm, időm fogyóban,
és láttam azt is: ködből oly falat von

körém az éj, hogy se élve, se holtan
ki nem kerülök innen. Igazából
úgy volt rendjén, hogy helyben kóboroltam,

mert – bármivé is lett – ez a hazám, hol
igen ritkán volt élhető az élet,
de teljesebb mégsem lett volna máshol.

Már jókedvet, bőséget nem remélek,
mi hát a dolgom még? Ez itt a kérdés,
mely megfáradt szivemben egyre éget.

A tájon most végigsöpört a szélvész,
de fenn a csillag szél és köd felett ült,
elődeimre néztem kérdve én – és

három kar akkor egy irányba lendült.

További bejegyzések