„Az áruló írástudó… nem avval lesz árulóvá,
ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé,
melyre ujjal mutat. Az árulást akkor követi
el, ha nem is mutat többé a csillagra.”
– (Babits Mihály)
1.
Az emberélet útjának felén túl
nyüzsgő dzsungelben eszméltem magamra,
eltérülvén a vágyott, messzi céltul.
Párduc s farkas egymás torkát harapva
marakodott oroszlán-hagyta koncon,
majd egy tigris mindkettőt elzavarta.
És akkor már az volt csupán a gondom,
hogy legalább a visszaútra leljek,
átvágva újra-összenőtt bozóton.
De lám: a sűrüségben földerengtek
kontúrjai hajdani otthonomnak,
s rádöbbentem: szerény szülőhelyem lett
dzsungellé, míg fejem mellemre horgadt.
Egy lépésnyit se mentem én előre:
a haladás álmom játéka volt csak.
Hazám liget volt – dzsungel lett belőle,
a házőrző eb farkassá vadult el
s párducprémmé durvult a macska szőre.
Jámbor tehén, szelíd ökör a dzsungel
fülledt méhében tigris lett s oroszlán –
ami legelt rég, annak is ma hús kell.
Beláttam: itt csak ölvén és orozván
lehet létezni. S újra útrakeltem
– többé nem helybenjárva álmodozván –,
hogy elhalványult csillagom kövessem.
2.
Haladtam a legyengült fény iránt
a célbaérés csöpp reménye nélkül,
s elémbe tűnt egy sápadt, pisla láng,
amely szelekkel birkózott vitézül,
mellette három árny melegedett,
előderengve múlt idők ködébül.
Az egyik szólt: „Látod ezt a tüzet?
Valaha perzselt, mindent elborított,
mikor Dózsa, Saint-Just gyújtotta meg,
de most báván, erejét vesztve pislog,
kihamvad lassan, nincsen, aki szítsa,
maga is érzi: már lobogni nincs ok.”
Elfordult és a lángot nézte, mintha
erejével tüzes tekintetének
adna tápot neki. Ez volt a titka
amikor élt s ahányszor újraéledt,
testvére volt a tűz, de tudta: olykor
a víz az úr, még akkor is, ha téved
s vétlen gályát is mélybe ránt, ha tombol.
És szóltam akkor, félénk tisztelettel:
„Sándor, a tűz s a víz – tudod nagyon jól –
pusztíthatatlan, meglehet, ezerszer
hamvad-apad: ezerszer újra lobban
s újra fakad. Mert mindig akad ember,
aki taplót-kovát ragad titokban
vagy gátat bont, sziklakövet csapol.
Eljön megint valaki valahonnan,
de egyikünk se tudja, hogy mikor.”
3.
S szólt most a másik, mintegy közbeszólva:
„A köd-gubás novemberben se voltam
más, mint a felséges Tűz Csiholója.
Beszéltek immár percek óta. Jól van,
amit hallottam, azzal egyetértek.
De egyként gyúl a láng mennyben, pokolban,
ha kell, hevít, ha kell, mindent föléget,
nem mindegy, hogy Isten mivégre gyújtja:
másként izzó az üst, másként a lélek.
Ha kályhákban kihúny, fellobban újra
a zsuptetőkön vagy gabonatáblán,
hogy életté ne sarjadjon a búza.
Rohamosan terjed, akár a járvány,
a deszkapalánk reccsen s égre mordul
a láng, kormot fehér felhőkre hányván.
Hát tudni kell, mi van a szándokon túl,
mikor valaki fáklyát tart kezében
s játszadozik a tűzzel csapatostul.”
Elhallgatott. S én szóltam: „Példaképem
vagy már te is, ha van, kiért hevülhet
költő-kebel, az olyan, mint te éppen.
Ki gyújtogat, szavadból gúnyt nem űzhet,
a csiholó viszont erőre kaphat,
hidd: mindig lesz márciusa a tűznek
s üzenete a vérnek és aranynak.”
4.
A harmadik csak nézett eltünődve,
sokáig nem szólt, értelmes szemének
lézersugarait a ködbe döfte,
oszlatni vágyva azt. Ám úgy fehérlett
körben a lég, hogy a hegyes sugárzás
kicsorbult mészfalán a messzeségnek.
Mégis: e szem maradt nekem a lámpás
az áthatolhatatlan sűrüségben –
láttam, amit csak elmosódva lát más.
Láttam, hogy távolabb nincs pisla fény sem,
csak ködfehérség, melyen áthatolni
már nem maradt időm, csakis reményem.
„Attila – szóltam – más aligha volt, ki
családot, tűzhelyet másnak remélve
volt képes önmagáért hadakozni,
te mondd meg hát: néhány bolond mivégre
csihol tüzet? Mert didergők körében
boldogtalan? Vagy mert a láng a léte?”
A válasz ott fénylett sötét szemében,
a válasz, mit akaratom csikart ki –
olvashattam, amikor belenéztem.
Tudtam, hogy ő nem kívánt soha talmi
csillogást, csak piros lángnyelveket:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek.”
5.
S beláttam bölcsen, hogy tovább haladnom
már nem lehet, erőm, időm fogyóban,
és láttam azt is: ködből oly falat von
körém az éj, hogy se élve, se holtan
ki nem kerülök innen. Igazából
úgy volt rendjén, hogy helyben kóboroltam,
mert – bármivé is lett – ez a hazám, hol
igen ritkán volt élhető az élet,
de teljesebb mégsem lett volna máshol.
Már jókedvet, bőséget nem remélek,
mi hát a dolgom még? Ez itt a kérdés,
mely megfáradt szivemben egyre éget.
A tájon most végigsöpört a szélvész,
de fenn a csillag szél és köd felett ült,
elődeimre néztem kérdve én – és
három kar akkor egy irányba lendült.
