A kapu szárnyait kitárja
s visszafogón ölel utánad,
ijedten ballonodba kapnak
a tüske-körmű bokorágak,
a semmi sűrű közepébe
– mint éhes vércse – csap kezem,
a hangom szaladgál előtted,
gáncsol, letérdel, sír: ne menj!
A kapu szárnya leng a szélben,
sarokvasai felsikoltnak,
lemondón visszahajló ága
ökölbe rándul a bokornak,
szégyenletében zsebbe bújna
kezem – zsákmánya megszökött,
hangom fáradtan ül a fűre
szaladó lépteid mögött.
Izzó sötét maradt belőled,
semmit-érintő ölelés, de
helyeden átfúj, jaj, a szél és
szétviszi formádat az éjbe!…
Elindulok az állomáshoz
s – őszi hidegtől járva át –
fázósan karolom helyetted
hiányodat: az éjszakát.
(A Villámok balladája c. kötetből; 1962)