Magyarország a hon neve,
hová lepottyantott a gólya,
népem nyilazva jött ide –
és máig sem szokott le róla,
a lovat eladták alóla, mégis
oly peckesen feszít,
minthogyha egész Európa
félné ma is nyílvesszeit.
E nyilazós – nyilas? – modor
híján találom idegennek
magam hazámban, hol a bor
eleve pimpósodva erjed.
Mert fabatkát sem ér a helyjegy
a kisiklott gyorsvonaton –
hiába ég a tűz, amelynek
nincs más terméke, csak korom.
Belenyugszom, hogy ez a föld
nemes szándékok Golgotája,
hol elmaradt az összetört
remények várt feltámadása.
Szívem mélyén semmit se bánva
kérem, hogy megbocsássatok
annak, akit kergült hazája
közöny-páncélba bújtatott.
Mert már kicsit sem érdekel,
hogy mint szolgál a szívem engem,
hogy meddig és mivégre ver
a rozsdamentes vértezetben?
Páncélomat nincs mód levetnem,
de holtomig azon leszek,
hogy tiszta szándékkal hitessem,
amiben én már nem hiszek.