Fejes Endre, Kossuth-díjas, József Attila-díjas és a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével kitüntetett író itt lakik a Svábhegyen.
Vajon mi lehet vele?
Harmincöt éve, valamikor 1960 tavaszán egy meghívásos irodalmi pályázaton Váci Mihály mögött második lettem a lírai kategóriában. A prózaírók győztese Fejes Endre volt. Az úgynevezett irodalmi életbe nekem, az akkor harmadéves bölcsészhallgatónak, ez a nem várt siker jelentette a belépőt. Addig csak elszórtan publikálgató tollforgatónak számítottam, személyesen senkit sem ismertem azok közül, akikkel esetleg ugyanazon az újságoldalon jelentem meg. A számomra már rég ismert nevekhez tehát itt, a díjkiosztó ünnepségen szegődtek csak arcvonások, taglejtések, tekintetetek és hanghordozások. A ceremónia után vagy tizenöten beültünk egy kiskocsmába, ünnepelni.
Este a kollégiumban mindenkinek eldicsekedtem: Vácival és Fejessel ültem egy asztalnál! Érdekes, hogy rendre csak kettejüket emlegettem, holott – mint mondottam volt – legalább tizenöten ültünk a kocsmában.
Pedig Fejes Bandi, az „ezerszer áldott nyolcadik kerületnek” oknyomozó krónikása ekkor még korántsem volt a Nagy Fejes. Két évvel előbb, 1958-ban jelent meg A hazudós című novelláskötete, amely kétségkívül figyelemreméltó visszhangot keltett, de ezzel véget is ért a bibliográfia. A Rozsdatemető – amely tekintélyét és hírnevét megalapozta – csak két évvel később, 1962-ben jelent meg, József Attila-díjat is erre kapott 1963-ban. Nem tudom, miért éreztem mégis őt a másik legfontosabbnak abban a népes társaságban. Talán volt valamiféle „spúrom”, ami a költők előrejelző, érzékeny idegrendszerével függ össze.
Ám az is lehet, hogy a megérzett „hasonszőrűség” ejtett rabul. Érettségi után, mint afféle úrifiút, nem mindjárt vettek fel az egyetemre. Végig kellett járnom a munkássors különféle bugyrait, mielőtt lehetőséget kaptam arra, hogy tanult emberré váljak. S abban a roppant kemény, érdes, de mindig nyíltsisakos világban váltam emberré. A munkásmentalitás akkor itatott át végérvényesen, a kiszolgáltatottak, a determináltak képviseletét akkor vállaltam fel egy életre.
Fejes eredetileg szabóinas, majd vasesztergályos volt. Négy évig Franciaországban is élt, a Renault-gyárban dolgozott. Az irodalommal csak 1955-ben jegyezte el igazán magát, akkor kezdett publikálni.
S ahogy a tudat és az ösztönök birkózását ábrázolta a műveiben, ahogy hitet tett a történelem peremére sodródott kétkeziek igazsága mellett, ahogy óvta és ostorozta őket – az teljesen szívem szerint való volt. Őt is leginkább a társadalmi lét és a társadalmi tudat egyenlőtlen fejlődésének kérdései izgatták, akárcsak engem. Rokon léleknek, szövetségesnek éreztem őt – és érzem őt most is, pedig az életben talán tízszer találkoztunk mindössze.
A Rozsdatemető Pascal-mottóját sose feledem: „Minden méltóságunk a gondolatban rejlik… Legyünk tehát azon, hogy jól gondolkodjunk: ez az erkölcsi kiindulás.”
Ez a mottó a kor parancsa is egyben. És egyre sürgetőbb ez a parancs, hiszen éppen a gondolat méltóságát fenyegeti a legnagyobb veszély manapság, amikor a felelős töprengést mindinkább a számítás és számolás váltja fel.
S ha nem vigyázunk, a felszámolás és a leszámolás is.
[Megjelent:
Baranyi Ferenc: A NORMAFÁTÓL A NORMÁIG
(Hegyvidék, 2004.)]
https://dunapartmagazin.hu/het-tuz-kozott-kortars-prozak-2/
Megjelent:
HÉT TŰZ KÖZÖTT – kortárs prózák
DunapArt Kortársak, Paks, 2023.
ISBN 978-615-01-8833-1
