Ilyenkor démon költözik bele:
már az sem ő, ahogy megáll előttem,
a szokott módon – s mégse ismerősen,
idegen arca, hangja, mindene.
Érte bánkódom – és nem ellene,
mert jól tudom: nem boldog attól ő sem,
hogy szájából olyasmi is kiröppen,
amit máskor nagyon szégyellene.
Szenved magától – s szívem fáj miatta,
amit ma tesz, azt holnap virradatra
meg nem történtté tenné szívesen.
Ez a huszonnégy óra mit se dönt el,
mert már tudom, hogy akkor is csak ő kell,
amikor majd naponta lesz ilyen.
