„Akármiből teremtettek is lelkeink,
az övé és az enyém ugyanabból van.”
(Emily Brontë: Üvöltő szelek)
Gyerekek voltunk
még, amikor
elénkvirult egy
bodzabokor,
aláhevertünk
nyáralkonyon
s fellajstromoztuk
egymást nagyon…
Teltek az évek,
kit erre, kit
arra röpített
a sors-ladik,
révbe is értünk,
ki itt, ki ott,
másokkal voltunk
jók, boldogok,
találtunk társat
többször is, ám
hívek egymáshoz
voltunk csupán,
lehettem férj, s ő
akárki-né:
ő az enyém volt
s én az övé,
bárkit megcsaltunk
akármikor,
ha fölsejlett a
bodzabokor
mert ő vagyok. S ő
én, míg csak él.
Míg Nyáregyházán
üvölt a szél
