Baranyi Ferenc: QUAI D’ AUSTERLITZ

Túlsok volt már a tél. A szennycsatorna rácsos
szellőző-négyszögén egy vénember hevert,
merev-mohón tapadt a rács keresztvasához,
hol áldott erjedés maroknyi hőt lehelt,
soká feküdt hanyatt az éltető büdösben,
majd hirtelen felült, még füttyre is fakadt,
ritmusra tapsikolt, mutatva így, hogy ő nem
szegény hajléktalan.
                                      Csak részeg, mint a csap.
Igy járok gyakran én: a szívem szánni mozdul
s szinte bosszankodik, ha végül semmi baj,
a túlzó indulat ellentétébe fordul,
a költött szánalom valós alanyt akar,
de higgyétek, hogy a „befektetett humánum”
sosem fölösleges – még akkor sem, ha az.
Mert költőnek silány, ki jajszavára ráun,
mert százszor emberibb a táptalan panasz.
Csak ennyi volt a tél: a szennycsatorna rácsos
szellőző-négyszögén egy vénember feküdt,
s én elvártam, hogy a látvány a látomáshoz
legyen hasonlatos, ha már így szívenüt,
elvártam volna én.
                                   De szánalmam szerelme
ma újra léprevitt. Mit bosszantsam magam?
Ki rácson hempereg – mert oly vidám a kedve –
egy költő kedviért se lesz hajléktalan.

Párizs, 1967

További bejegyzések