Mondjátok el, hogy öt-hat éve
sapkám sunyítva kapta le
templom előtt a félsz fejemről,
s lestem: valaki látta-e?
Mert még a lelkemben parázslott
– restellve s rejtve bár – a hit,
gondoltam: megmarad a látszat
és az isten is jóllakik…
S mondjátok el: nagy tézisekkel
civódtunk sokszor hajnalig,
(olyankor szinte észrevétlen
mindenki mindenkit tanít…)
a társaim úgy sisteregtek
mint a villámló zivatar,
s ez „égzengéses” éjszakákon
én csak hallgattam, mint a hal.
S mondjátok el, hogy multkor éjjel
szép barna lánnyal láttatok,
súlyosak voltunk, mint a bűn és
könnyűek, mint a táncdalok,
míg otthon asszonyom – kinek már
legszebb zene a zár zaja
kulcsok halk-ívű fordulását
álmodva engem várt haza.
Kit légnyomás sujtott, sokáig
reszketi repülők neszét,
a matróz is billegve jár, ha
a vízről biztos partra lép,
s melegágyból kivett palánta
halni érzi gyökereit,
időszakosan elsilányul,
míg friss földbe nem ültetik.
Zúgott fülem, bár messze-messze
volt már a légnyomás, a rom?
Sokáig ingadozva jártam
rendíthetetlen partokon?
S halványabb-zsengén voltam én zöld
mint akinek talaja van?
Mondjátok el, no rajta, bátran!
Én már nem szégyellem magam.