Csak az zavar, hogy csöppet sem zavar már
a géppisztolyok éles vakkanása,
az egykedvű közöny árkába lelkünk
halk összerezzenéseit beásta.
Mikor kirándulóként jártam erre:
még a vadász lövése is ijesztett,
mi hébe-hóba messziről sebezte
a nyúlszelíd, süketfajd-csöndes estet.
S most az zavar, hogy csöppet sem zavar már
a géppisztolyok éles vakkanása,
száj-szögletemben testrész már a fűszál:
meg se rezdül. Csöpp indulat se rázza.
Félek. S e félelem nem reszketés a
fegyver-dörejtől, mely most untalan szól,
attól félek, hogy már csöppet se félek.
Nyugodt vagyok. Ezért félek magamtól.
Így fásulunk vakon-dologtevő és
ártatlan gyilkosokká háborúban,
szemünk se rebben majd s ölvén ölődünk,
fűszálat rágva, egykedvű-unottan.
Ezért kell még a laktanyás szigor, mert
az ember ott lelkét elejtve lő és
fűszálat rág és félve döbben arra,
hogy határtalan a beletörődés,
hogy nem szabad egy újabb háborúval
az emberek lelkét alázni addig,
hogy üressége visszhangot se vállal,
mélyén a vég dörgése meg se hallik.
(Váci laktanya)
