Oly kegyetlenül szép a tél:
jég-pallosú bakó,
kinek mezítlen vállain
fehér palást a hó,
a pusztán föl-le kóborol
és mindig arra sujt
ki minden hajlékból örök
időkre kiszorult,
csak azt fejezi le a tél,
kinek nincs mása se:
se háza, földje, rokona,
csak tél igézete,
ki havas dűlőn ténfereg,
ki dermed és vacog,
s az minden bűne, hogy szegény
és kiszolgáltatott.
Olyan vagy, lásd, akár a tél:
aki födél alatt
melegszik, nem tudhatja tán
még azt sem, hogy ki vagy,
de aki hozzád fut, kinek
egyetlen útja vagy,
tündéri hófehér, az neked
csupán csak áldozat,
szép kék fagyoddal gyilkolod
– ó szörnyüszép halál! –
ágyad körül prédádra les
kilenc hollómadár.
(1964.)