Hanzel Bélának
Nem a te dolgod – szól csitítón
sok értem aggódó barát,
mikor haragvó versem írom,
hurcolva „hazám búbaját”.
Úgyis hiába! – intenek le,
ha felforr bennem még a vér,
mert gőggel felvetett fejekre
kerül – érdemtelen – babér.
Dühöngtél hajdan is a kongó
üres hordófejek miatt,
s dühöd csak megrokkanni volt jó –
véreim így csitítanak.
A véreim. De híveim nem!
Lám, te is elvárod, hogy a
hatalom himnuszát leintsem,
ha sért a disszonancia,
leintsem, mégha botfülűek
harmóniának érzik is
a csinnadrattát, s lelkesülnek
attól, mi bántóan hamis.
Maradok hát, mi eddig voltam
(árnyékom át nem léphetem)
ezernyi országos dologban
kompetens-illetéktelen.
