Hűségünk egykorú az ébredéssel.
A volt-világhoz minket már mi köthet?
(Legföljebb hét-nyolc évesek lehettünk,
mikor a tigris-tankok dübörögtek…)
És már tűzzel-tisztított, új világ volt,
amelybe eszméletünk beledöbbent,
s nem sors, de ész s apák emlékezése
volt az, mi minket osztályharcra fölkent.
Szülőink rangja nem szabhatta már, hogy
a tanító hányadik padba ültet,
viseletünk se mérte már a kasztot:
rendes ruhája volt mindegyikünknek,
értünk leszállt a legfelsőbb tudás is
sokemeletes, bámult-magasából,
mi már csak olvastuk a nép fiát, ki
„a népségből kis batyúval kilábol”.
Hűségünk egykorú az ébredéssel:
megszületett, mikor kinyílt az elménk,
mi értelmünket csúfolnánk meg azzal,
ha közegünk: a rend ellen kikelnénk.
Együtt nőttünk a lakótelepekkel,
(romokról már fogalmunk is alig van)
nem álmodunk, ha hosszan eltűnődünk,
de tervezünk legbátrabb álmainkban.
Örököltük: a gyermek Béke sorsát,
fegyvertelen, új formáját a harcnak,
ne a múltunknak – melyben nincs nyomor, vér
de értelmünknek adjatok bizalmat!
Az ébredéssel egyidős e hűség
s magasra-nőtt felelősséggel áldott,
erőt ad, hogy mi formáljuk egészre
e készen kapott félig-kész világos.
