Köszönöm, Uram, hogy korán kitéptél
a simulékony kispolgár-világból,
mert így normális ember vált belőlem
és simaságom eltűnt, mint a kámfor.
Szidtalak gyakran Téged és a rendet,
mikor talpfát cipeltem a vaspályán,
keserű volt a szájam íze mindig
és hideg volt a szívem, mint a márvány.
Árnyéktalan töltésen sülve, súlyos
acélsinekkel is birokra keltünk,
ha szomjaztunk, nem futhattunk a kúthoz,
a nap nyilazva villódzott felettünk.
S napszítta lelkű munkásemberek közt
az ember szomjazó szivet szerez,
emberteremtő volt köztük az élet,
nehéz volt, szép volt – és becsületes.
Köszönöm, Uram, áldott sorscsapásod,
ajándék volt, megterhelő ajándék
szálegyenessé görnyedtem alatta.
S lehetek igaz ember is talán még.
