Mint a húr-inú gazella
lába lopva peng a kőre –
az a lány is pillanat volt:
felvillant s eltűnt örökre.
Karcsu táncdal ütemére
érintett meg és hagyott el,
fordult-perdült játszi könnyen,
hozzám-tőlem, úgy, ahogy kell,
hej, csupán gazella-tánc volt
ölelése is, a forró,
hosszasan hozzámtapadni
sosem hagyta a csapongó
rumba ritmus: néha-néha
hozzám-csapta bőkezűen,
s már a másik pillanatban
írigyen ellökte tőlem;
és csupán gazella röpke
lépte volt a csókja, csókom,
nem engedte a szökellő
dal, hogy ajkunk összeforrjon,
ha egy ritka pillanatban
megtaláltam végre száját:
máris, máris odahagytam,
követve tánc-fordulását…
Miért nem tudtam megállni
legalább két hosszu percre,
ügyet sem vetvén a nyüzsgő
emberekre, bálteremre,
hozzám kötni erős karral
s hosszan megcsókolni egyben,
ezt akarta, ezt akartam,
jaj, akartuk mind a ketten!
…Fordult-perdült játszi könnyen,
hozzám-tőlem, úgy, ahogy kell,
karcsu táncdal ütemére
érintett meg és hagyott el,
mint a húr-inú gazella
lába lopva peng a kőre –
az a lány is pillanat volt:
felvillant s eltűnt.
Örökre?
