Én menjek el?
A tömjénfüst gomolyogjon odébb,
mert a templomban
az ördög vert tanyát?
Én menjek el?
Órástól a torony?
Nem pedig a harang,
amely Angelust kondít akkor is,
amikor félreverték?
Én menjek el?
Belzacár faláról
az írás tűnjön el,
nem pedig az ereklyék meggyalázója
a fal fedezékéből?
Hogyan mehetnék – éppen én – el?
Nem hagyhatom itt a pilisi dolinákat,
ahol megtanultam,
hogy magyarok, tótok bánata
mindigre egy bánat marad;
sem a nyáregyházi akácerdőt,
ahol már kölyökkoromban kiderült,
hogy nincs meggyőzőbb
a csend érvelésénél;
sem a dunai szél borzoló unszolását
a Vizafogó-parton,
ahonnét békés pecázók
haragvón sereglettek át – ha kellett –
a Váci útra.
Hogy mire unszol MOST a Duna –
csak partján élve hallom.
Ezért (is) kell maradnom