Egy pillanatra láttam az ablakunk alatt:
kerékpáron suhant át a karcsú lányalak,
szeles szellő kuszálta, sodorta szép haját,
de csak suhant a lányka. Suhant a téren át.
S amerre járt, mosolygó aranysugár derült
az arcokon, hol eddig a bánat árnya ült,
a két kerék nyomában ezer virág fakadt,
felhők mögül előbújt csodálni őt a nap.
Ő volt, Ő volt a lányka: az én kis angyalom!
Egy pillanatra láttam ott túl az ablakon,
az ablakon, az ablak picinyke négyszögén
egy pillanatra napfény, derű áradt körém –
s egy pillanatra akkor oly boldog voltam én.
