Ó látod, látod a csillagos égre taszítna a hajlam,
hogy arcod, szemeid mását tejfényű űr-utakon kutassam,
mert húz a májusi ég: minden meteor-vasa mágnes,
mert éget a hűs éji fény, hej, hevesre fagyasztó láng ez!
Ó távolod fényes csillag-hűvöse robbanni forral,
játszom a lágy sugarakkal, mint este a hajfonatoddal…
Ó látod, látod, most itthagyom én a földet,
messzire száll anyagából a szív, egyre följebb,
tudod, a föld a világom egyébként, annak hangja
a versem,
de most, hogy már nem vagy itt, képed az űrben kell
keresnem,
én, a rög-markoló, mindig a földre tekintő ember,
kell, hogy kettesben égjek egy éjjel a végtelennel,
egy éjre elengedett a föld, magához ma már mire
vonjon?
Hol vagy a Mindenségben? Mára csak ez, ez a gondom.
Előbb még zúgott a zápor, ballonom alá ketten bújtunk,
vizesen, e földi módon csókolni összeborultunk,
mi gondunk volt, mondd, mi gondunk akkor
a csillagokra?
Nem a Göncöl volt a fény odafönn, hanem idelenn
a csillogó tócsa,
csak egy ragyogásra vigyáztunk: én rád, te meg énrám,
te voltál nékem a teljes mennybolt: csillag, fellegek, fény,
árny,
aztán horkant a lég, hőkölt a zápor, elállott,
s illattól részeg, friss május-éj rohamozta meg a világot.
Mennem kell – mondtad akkor s szaladtál, a mély kapu
elnyelt,
májusi éjben hagytál. S hiányod az égre taszítja
az embert!
Látod, látod, a legszebb májusi éj kimaradt így,
jöhet még másik, több, hasonló, de ez soha, nehogy azt
hidd!
Mert most még teli a szívünk s ma oly teli, esőtlen
az éjjel
s holnap talán lobogó lángunkat eső, közöny veri széjjel.
Hej tenger a tennivalód ma, de károd tengerebb annál:
ó kedves, a legszebb májusi éjből – kiszaladtál!…
S rám most a csillagos ég csalogató fényeket küldöz.
Ó Mária, Mária, jöjj vissza, láncolj a Földhöz!
