Három és fél évtizeddel ezelőtt egy szimpatikus, szemüveges fiatalember óvakodott be az Új Írás szerkesztőségének ajtaján. Bal kezében cső alakúra göngyölt kartonlapok, jobbjában a zavartan markolászott semmi.
– Rajzokat hoztam – nyögte ki végre. S nyomban kiteregette a portékát: javarészt portrék voltak. Az egyik a következő sajátos címet viselte: Fiú, kis daccal.
A hórihorgas szerkesztő tüzetesen áttanulmányozta a rajzokat, majd a következő tanácsba bújtatta a véleményét:
– Tudja mit? Hozzon inkább novellát!
Az elutasításnak ezt a tréfásan áttételes formáját a fiatalember parancsnak fogta föl: alig néhány nap múlva tíz sűrűn gépelt oldallal bukkant föl a redakcióban. A szerkesztőt mulattatta, meg bosszantotta is a dolog. Illendőségből azért belepillantott a kéziratba, s ahogy a bepillantgatás folyamatos olvasássá állandósult, úgy olvadt le szigorú arcáról a bosszúság.
Nofene!
A novella hamarosan meg is jelent. A Csupasz Idegen volt a címe.
Így indult az akkor tizenkilenc esztendős Simonffy András pályája. Akkor épp kirakatrendező volt, grafikus szeretett volna lenni – s „csak” író lett belőle.
Most pedig halott ember. Karácsony előtt, ötvenöt évesen szökött át a mennyei Kávéházba, ahol régi barátai – Gerelyes, Árkus Jóska – már várták őt.
Hogyan írjak róla? A szuperlatívuszokat nevetségessé tenné a több évtizedes barátság, az objektív értékelést meg sem kísérli az ember, hiszen a személyes szimpátiát, amit éreztem iránta, óhatatlanul műveire is rálátnám. Vagy rengeteget tudnék írni Andrisról vagy semmit. Egy-két flekket egyszerűen lehetetlen, legalábbis nekem, aki kölyökkora óta ismertem.
Olasz szakos bölcsészhallgató korában rövid időre „gépírónőnek” szerződtettük az Egyetemi Lapokhoz, hogy legyen valami kis jövedelme. Kopogta a flekkeket veszettül. Simonffy Andrea néven jelentettük be a Hírlapkiadó Vállalatnál, nehogy elzárkózzanak az alkalmazásától. Aztán évekig együtt riporterkedtünk ugyanabban a szerkesztőségben, vele drukkoltam az újabb és újabb novellák megjelenéséért, vele örültem első kötete, a Lázadás reggelig sikerének, fültanúja voltam, amikor saját filmjei bemutatóján hol elégedetten csettintett, hol pedig káromkodott, mint a záporeső.
Minden novellája, regénye hiteles. Ha nem is egy per egyben vetette papírra élete eseményeit, elemeiben megélte valamennyi írását, minden hősében benne van, kisebb-nagyobb mértékben. A Lázadás reggelig gyakran felbukkanó Dré-je éppúgy ő egy kicsit, mint a többi könyv jónéhány figurája. Én így is hívtam őt: Dré. A novelláiból jött, no meg az Andréból kurtult ez a név.
Kétszer kapott József Attila-díjat. Mostanában pedig már igen-igen Kossuth-díj gyanús volt… De hát meglépett előle. Sebbel-lobbal, mint mindig. A Magyar Ifjúság 1970. április 3-i számában portrét írtam róla. Így kezdtem: „Sebbel-lobbal érkezik. Mozdulataiban még mindig őrzi a kamaszos hirtelenséget, pedig már huszonhét éves… Mindig olyan nagy sodrással robog be, mintha lóhalálában tette volna meg az utat. Simonffy András fiatal ember, de a legifjabb írók között már doyennek számít. Méltán.”
Fiatalsága itt pergett le a Hegyalja út tájékán. Sokáig a Hegyvidék volt a szűkebb pátriája, ahonnét a haza dolgait figyelte. Egyszer így nyilatkozott a hazáról:
– Nekem a haza nem himnikus hangulatú kifejezés, nem áhítattal – legtöbbször szemforgató áhítattal – kiejtett szó. Egyszerűen csak lehetőség, működési terület, az egyedüli hely, ahol az ember igazán igazolhatja a létezését. Kiváltképp az íróember, aki csak a saját népe közegében vallhat hitelesen a saját népéről. Az itteni indulatokra Párizsban csak emlékezni lehet. Rezonálni rájuk nem.
Isten veled, Dré. Legyen neked könnyű a hazai föld, amelyhez olyan nagyon ragaszkodtál.
(Hegyvidék, 1996. január 17.)
[Megjelent:
Baranyi Ferenc: A NORMAFÁTÓL A NORMÁIG
(Hegyvidék, 2004.)]
https://dunapartmagazin.hu/het-tuz-kozott-kortars-prozak-2/
Megjelent:
HÉT TŰZ KÖZÖTT – kortárs prózák
DunapArt Kortársak, Paks, 2023.
ISBN 978-615-01-8833-1
