Aranyló fényben úszott sugaras délutánom.
Nyár futkosott a roppant Atlanti-óceánon,
kedélyes delfin-ifjak a tág teret beúszták
s hullámon lovagoltak a hallgatag medúzák.
Elszédített a tenger. Először láttam akkor
határtalan hatalmát, mely fényt rabolt a naptól,
súgó morajt a fáktól, haragot a szelektől,
mindent magába gyűjtött. S én elszédültem ettől.
Lassanként mind beitta szilaj dühét a szélnek,
nehéz csönddel cserélte a pálmalomb-beszédet,
utolsó sugarát is elrabolta a napnak,
s fölötte síri szélcsend és sötétség maradt csak.
– Ó tenger, vén kalóz te, százhetvenéves fényét
add vissza gall egednek s a lomb szabad beszédét,
ne nyeld örvényeidbe a szél nemes haragját,
nézd: árnyak martaléka a francia szabadság!
De nem moccant a tenger. Sík testüket behúzták
a mélyen alvó mélybe a delfinek s medúzák,
komor csönd ült a roppant Atlanti-óceánon.
Fekete éjbe fordult sugaras délutánom.