Igazából akkor se féltem,
mikor volt féltenivalóm:
foglalkozásom, fizetésem –
és helyem a Parnasszuson.
Vénségemre – akár az ország –
elszegényedtem oly nagyon,
hogy már zsigeri óvatosság
sem fékezi indulatom.
Hiába szólnak újra rám: kuss! –
el nem némíthat félelem.
Mint rég a proletáriátus:
csak láncaimat veszthetem.
Acél cipőben járnak a percek, lépteik szívemre bilincset szögelnek. Minden egyes lüktető ütem nyomán, rablánc feszül lelkem sajgó zugán. Süket világba kiáltok hangtalan, nézlek a
Frissen mosott emlékeink betöltik a szobát, alig jut hely a jelennek. Megszokásból visszafelé pereg a kopott kópia, lassan kisbabák leszünk. Egyre füstösebbek és egyre kisebbek
I. Vérző hajnalok fénnyel írt üzenetek lassan indulok II. pecsétje ragyog arcomra égett jeled egyetlen ösvény III. nyíló kapun át végtelen ragyogásban óarany kövek IV.
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
