És ettük az akácvirágot,
olyan volt már, akár a vályog,
mivel minden hótiszta fürtre
nagy vonulások pora ült le.
A dűlőúton vizsla-tankok
fenyegető morgása hangzott
s a hadsereg ebtől terelt nyáj
módjára félve menetelt már.
Mi fönn, a gallyak közt lapulva
lestünk az ember-lepte útra,
sovány bakák mohó szeméből
az éhezés szívünkig ért föl.
Ismertük már a porba burkolt
édesség éhét – háború volt.
Dobtunk akácvirágot egynek,
felkapta, mint lerázott meggyet.
Falta a szirmokat serényen,
nem érezte az édesét sem,
belepte hullt virága fürtjét
a kontinensnyi keserűség.
