és dacos kalózhajónk engedelmes már a szélnek
durva gyönyörtől halad s kifinomult kín felé megy
vállainkban még zokog éhes ujjakról az emlék
érintésük fodrozott – kőnek is lemosva szennyét
ám talonba tett öröm ül le már csak asztalunkhoz
elfelejtett zongorák billentyűin ujja futkos
test-csodája még remek – láthatár zárul be rajta
s árnya szavaim alatt rejlő arcát már takarja
