Bánkúti Katalin: A Hold

Tegnap éjszaka telihold volt,
indián asszonyok táncoltak
tábortűz körül kopár,
göcsörtös felszínén.
Egymást ölelve sokszorozták
Luna istennő erejét,
az általuk hevített energia
korbácsolta a Holdat izzó,
tündöklő ezüstgömbbé.
Beragyogta a Földet,
mintha milliónyi kristály
csillogott volna az égen.
Az ablakból figyelte órákon át,
hiába próbálta levenni róla a
tekintetét, mágnesként vonzotta
egy megmagyarázhatatlan erő.
Hajnalra hófehér ruhát öltött a völgy.
Útnak indult, közelebbről akarta látni,
érezni akarta az éjszakai lüktetést.
Puha, nehéz takaró alatt hajoltak
felé a nyárfák, lába elé szikrázóan
fehér szőnyeget terített az éjszaka.
Megtorpant, amikor a fák takarásából
előtűnt a fogyó Hold.
Ott állt a tisztáson, döbbenten bámulta.
Olyan volt, mint egy letépett matrica után
maradt ragasztófolt, homályos, ragacsos.
Nyoma sem volt a ragyogásnak.
Álmodtam, gondolta és visszafordult.
Csüggedten lépdelt hazafelé
a tompa némaságban.
Lába alatt csilingelve roppant az égből
hullott milliónyi vakító jégkristály.