Bálint Erika: Szabadulás

     Homályhoz szokott szeme káprázik a délutáni utcán, csendhez szokott fülét megijeszti az autók tülkölése és a megállóba behúzó villamosok csikorgása.
     Céltalanul téblábol valamikori otthona környékén, ahol most minden idegennek tűnik, a magas üvegpalota a régi könyvtár helyén, és mellette az a föld alá vezető lépcsősor is, lejáratánál a kék táblán virító M betűvel.
     Leballag a széles lépcsőn.
     Elveszve sodródik a hullámzó embertömeggel; hamar elfárad. Menekülne, karjával próbál utat törni magának a feljáró felé. Izzadtan, lihegve ér a lépcsősor tetejére.
     Idegenül áll az utcán, melynek régen minden üzletét, járdájának valamennyi repedését ismerte. Két sarokra van innen a régi bérház, valamikori otthona, de még nem akar hazamenni. Tolja maga előtt az időt, mintha az elodázás megváltás lehetne számára.
     Szemével a régi trafikot keresi, ahol reggelente megvette a cigarettáját, de a farácsos ajtó helyén most fémkeretes, tejüveges bejárat áll.
     Bizonytalanul nyomja le a kilincset, megkönnyebbül, amikor a kinyíló ajtó aromás dohányszagot sodor felé. Bent, a körbefutó polcokon cigarettás dobozok állnak katonás rendben, ámulva nézi őket. A pult mögött álló nő úgy követi csodálkozó tekintetét, mintha maga is elámulna ezen a zavarba ejtő kínálaton. Melyiket?, kérdezi.
     A férfi egy piros-fehér dobozra mutat, aztán a nőre néz, mennyit fizetek? Mielőtt a visszajáró pénzt zsebre dugná, a kassza mellett álló polcról leemel egy lila színű öngyújtót. Ezüst szélű fémpénzeket hagy a pulton, viszlát, mormogja, és becsukja maga után a bolt ajtaját.
     Lassan sétál hazafelé, a régi vendéglő még a helyén. Utcára nyíló ajtaja előtt fakó ernyők őrzik az árnyékot a vaslábú, piros szoknyás asztalok felett. Tétován leül az egyik székre. Kikotorja zsebéből a piros-fehér dobozt, óvatos mozdulattal feltépi, a cigaretták szorosan és fehéren állnak benne, mint jól ápolt szájban a hibátlan fogsor.
     Meggyújt egy szálat, mélyen megszívja, szemét behunyja, apró füstkarikákat enged a magasba. Egy hang kéz riasztja fel: mit hozhatok? Pincérnő áll mellette, szoknyája szorosan simul kerek csípőjére, fehér pólóján átüt melltartója feketéje. A férfi elszégyelli magát a testén átfutó vágyakozás miatt. Egy sört, veti oda.
     Az ital kesernyés íze hűvösen áramlik szét nyelvén, és most először valami boldogságféle fut át rajta, valami kósza reménykedés, talán minden megoldódik, életük ott folytatódhat, ahol tíz éve megszakadt.
     Megissza a sört, felkászálódik.
     Esti szürkület somfordál a kopott bérkaszárnyák között, mire befordul az ismerős utcába. Eléri a házat, ahonnan annak idején elvitték a rendőrök. Belép, kukaszagú folyosón ballag a lépcsőig. Nehézkesen halad, minden fordulónál megáll. Fullad.
     A harmadik emeleten kilép a körfolyosóra, orrába vacsoraillat szalad.
     Összerándul a gyomra.
     Megáll a lakás előtt, becsenget. Papucsok csattogása hallatszik, alacsony férfi nyit ajtót, szemében ott a kérdés: ki maga, mit akar?
     Elmondja neki.
     Itt nem lakik semmiféle Irén, csattan fel a melegítőnadrágos.
     Amikor a férfi becsapja előtte az ajtót, rágyújt, elbotorkál a lépcsőig, de nem indul el rajta.
     A cigarettafüst árnyékát bámulja a falon.
     Aztán leballag a földszintre, megáll a házmesterlakás előtt. Megnyomja a csengőt. Harangszót imitáló csilingelés, aztán néma csend. Újra megpróbálja, de nesztelen marad a lakás, csak a szomszéd ajtó nyílik ki. Öregasszony lép elő, bizalmatlan tekintettel méregeti, aztán közelebb lép hozzá, Pistukám, hát kiengedték!?, és választ sem várva hadarni kezd, az Irén már régen nem lakik itt, és házmester sincs, meghalt a Béla, helyette közös képviselő lett az meg nem itt lakik, de mindegy is, nem tud az semmit, csak a pénzt szedi be, és mondaná még tovább, de ő szó nélkül hagyja ott.
     Kilép a sötétséggé sűrűsödött szürkületbe.