A kislány a sarokban ült, artikulálatlan hangon sírt, és kezével kétségbeesetten ütögette az arcát.
Lexi is üvölteni szeretett volna, tehetetlennek érezte magát. A kézjelekből tudta, a gyerek az anyját akarja.
De Klári elment, itt hagyta őket.
Kilépett az ajtón a fekete bőrönddel, amibe nemcsak a saját holmiját csomagolta be, hanem Lexi addigi életét is, otthagyva őt: kezdjen újat, ha tud.
Az éjjel, amikor hazajött a koncertről, először nem is fogta fel, miről van szó, amikor Klári azt mondta neki: elegem van, elmegyek!
Arra gondolt, na, megint a szokásos haragszomrád a hosszúra nyúlt záróbuli miatt.
– Gyere ide! – tárta karját az asszony felé.
– Nem, Lexi, most nem fogsz behúzni az ágyba!
Klári mindig is szenvedélyes volt, a hétköznapokban ez a szenvedély Lexi szerint sokszor vált hisztivé, mindenen ki tudott borulni, de az ágyban mindig kibékültek, és a dolgok mentek tovább, változatlanul.
Most is ebben reménykedett.
– Ne butáskodj, kicsim, gyere ide!
Magához húzta Klárit, de az asszony kifordult az ölelésből.
– Hagyd abba! Nem értetted, mit mondtam? Elmegyek.
– Elmész? Na, ne már! Miért?
– Lexi, éveken keresztül asszisztáltam a te sztár életedhez, nyakamban egy kisgyerekkel. Elegem van!
Volt igazság abban, amit Klári mondott.
Tényleg keveset volt itthon, és még kevesebbet foglalkozott a kislánnyal. De nem tehetett róla, egyszerűen lebénult, ha mellette volt. Ő zenész, szövegíró, neki a hangok és a kimondott szavak jelentik a világot, a csend elborzasztja, nem tud mit kezdeni egy gyerekkel, aki nem hall. Klárinak persze táncosnőként minden könnyebb volt, ő erőlködés nélkül használta a testét és a kezét, könnyedén kommunikált a gyerekkel, ő meg mindig csak kínlódott.
Ahogy most is.
Próbálta megölelni a sarokban síró kislányt, de az csak kivörösödött arcát ütögette, ANYA, ANYA, olyan erővel, hogy szinte már pofozta magát.
Lexi dühös volt. Anyád lelépett, gondolta, baszhatjuk. Most jött rá, hogy karriert akar! Jó vicc!
– Én lemondtam a színpadról – mondta Klári az éjszaka. – Te meg elmentél sztárnak lenni!
– Most mit akarsz tőlem? Zenész vagyok! – kiabált vele Lexi. – És különben is, ebből élünk! Mi a fenét kellene csinálnom? Máshoz nem értek!
– Akkor most kénytelen leszel máshoz is érteni! Mert most elmegyek, és Mimit itt hagyom. Még van pár jó évem, táncolni akarok!
– Most viccelsz? Hova mész?
– Nem számít. El!
– És mi lesz a gyerekkel?
– Megoldod.
Ja, megoldom, dühöngött most Lexi. Csak azt nem tudom, hogy. Már kilenc óra, délben meg találkoznom kéne a lemezkiadómmal.
És a kislány csak zokogott és zokogott, Lexi úgy érezte, széthasítja agyát az éles hang.
Próbálta felhívni Klárit, de nem vette fel; aztán SMS-t küldött neki, de arra sem válaszolt. Újra és újra hívta, egyre dühösebben, most mit szórakozik vele?
Végül kapott tőle egy SMS-t: Lexi, ne hívogass, majd jelentkezem.
A kislány végre elcsendesült, Lexi odament hozzá, megtörölte nedves orrát, aztán beültette a fotelba és elindított neki egy rajzfilmet. Emlékezett rá, Klári is ezt csinálta, ha egy kis nyugtot akart a gyerektől.
Felhívta az anyját.
– Lexikém, egy ideig tudok segíteni neked, de aztán meg kell oldanod ezt a helyzetet, nekem is van saját életem.
Lexi nagyot sóhajtott. Egyszerre mindenki a saját életére hivatkozik, először Klári, aztán most az anyja is. És ő mit csináljon ezzel a hétéves gyerekkel, vigye talán magával a koncertekre meg a próbákra?
Végre megérkezett az anyja, élénk kézjelekbe kezdett a kislánnyal, az asztalhoz ültette, és miután a reggeli elfogyott, rajzlapot és színes ceruzákat tett elé.
– Tündéri ez a gyerek! – fordult Lexihez. – Hasonlít rád, te is ilyen voltál gyerekkorodban.
Lexi csak nézett. Ezzel jön az anyja ebben a kibaszott helyzetben, hogy a gyerek tündéri, meg rá hasonlít? Azt hiszi, ezzel megvigasztalja?
– Majdnem – vetette oda dühösen. – Csak az én fülem nem dísz volt a fejemen.
Rögtön tudta, ez egy nagyon rossz mondat volt, most nem a rajongói előtt áll, akik elvárják tőle azokat a kegyetlenül hülye szövegeket.
Most a saját otthonában van, és akiről beszél, az a gyereke.
– Lexi, hogy mondhatsz ilyet?! Ne kísértsd az Istent! Megbüntet, meglátod – szipogott az anyja.
Hát a büntetésen már túl vagyunk, gondolta Lexi.
Pedig a neheze még hátra volt. Fájt neki Klári hiánya, nem tudta merre lehet. Mégsem érdeklődött utána a közös ismerősöktől, nem akarta, hogy kérdezősködjenek, mi történt, pláne nem, hogy sajnálgassák. A zenekarban is csak annyit mondott a többieknek, Klári lelépett.
És nem tudott mit kezdeni a kislánnyal sem.
*
Elmúlt a nyár, aztán az ősz, és egy decemberi estén, amikor Lexi hazaért a próbáról, az anyja a vacsorája mellé odatett egy rajzlapot is.
– Mimi rajzolta.
Lexi felületesen rápillantott, nyilván a gyerek egy újabb alkotása, de hát tele volt velük a lakás. Arrébb tolta a papírt, és enni kezdett.
Az anyja visszacsúsztatta elé a rajzlapot.
– Megnézted?
– Ühüm.
– És?
– Mit és?
– Szerinted mit ábrázol?
Lexi megadta magát. Ha az anyja műelemzést akar, elmondja neki, mit lát azon a nyomorult papíron, nehogy megint megbántódjon, hogy nem törődik az itthoni dolgokkal.
Ákombákomos ceruzarajz volt. Három, mosolygós szájú pálcikaalak szoknyában, két nagy, közötte egy kicsi. A lap közepén barna keretben egy arc nélküli, hosszúnadrágos pálcikaember állt.
– Ügyes – tette vissza a rajzot az asztalra Lexi, és újra a kanál után nyúlt, de anyja megfogta a kezét.
– Ennyi?
– Nagyon ügyes.
Anyja ekkor felállt, és szó nélkül kiment a konyhából, Lexi meg ingerülten nézett utána, mi van már megint, mit mondott rosszul.
Az asszony egy rózsaszín mappával a kezében tért vissza, és sorban Lexi elé tette a gyerekrajzokat. Kislány, kézen fogva egy nőalakkal. Kislány, két nőalak között, távolabb tőlük egy férfialak. Aztán sorban a többi rajz, megint kislány és nő, kislány és arcnélküli férfi, kislány és két nő…
Lexiben ekkor megmozdult valami.
Ez az arcnélküli, mindig háttal álló férfialak lenne ő? Ez, aki mindig elmenőben van? Hát tényleg Klárinak van igaza, és ő egy menthetetlen seggfej, egy sosemvolt apa, aki az évek során nem tudott megbirkózni azzal a csalódottsággal, hogy neki, a menő gitárosnak és énekesnek siketen született a gyereke? Aki nem tanult meg kommunikálni vele, mert nem akarta tudomásul venni a megváltoztathatatlant? Aki minden orvosi vizsgálat után távolabb került a gyerekétől, mert mindegyik eredménye ugyanaz volt: sajnos a folyamat nem visszafordítható?
Felállt. Elment a kedve a vacsorától.
*
A stadionba meghirdetett karácsonyi nagykoncertet még végigcsinálta, aztán kevesebb fellépést vállalt, és ez egyúttal kevesebb próbát is jelentett.
Lassan megtanulta az alapvető jeleket, igaz, mélyebb eszmefuttatást nem tudott volna elmutogatni, ahhoz a kézbeli kifejezések nagyon is egyértelműek voltak. Jó, rossz, jön, megy sír, nevet. Nem lehetett spekulálni velük, mint a szavakkal, hogy ezt mondom, de mást gondolok, viszont a leghétköznapibb kifejezések is nagyon plasztikussá váltak a test és az arc játékával.
Egy idő után Lexi elkezdte élvezni a jelbeszédet, mókás arckifejezésekkel és kézjelekkel kommunikált, egy már eltemetett, játékos, énje került felszínre a jeleléssel.
Néhányszor ő vitte reggel a gyereket a két sarokkal odébb álló speciális iskolába, ahol a többi tanuló is siket, vagy erősen nagyothalló volt.
Nem szerette az épületet, reménytelenség szaga volt.
De a kislány otthonosan mozgott ebben a közegben, és végül is, a gyerekek itt is gyerekek voltak, csak éppen a más iskolákat betöltő fülsiketítő zsivaj hiányzott. És hát az oktatás is más volt.
– Művész úr – mondta a tanítónő, amikor egy alkalommal kifogásolta, hogy Mimi nem nagyon, sőt egyáltalán nem halad az írás-olvasással –, tudomásul kell venni, hogy ezeknek a gyerekeknek mindig is problémájuk lesz a szavakkal, mert a jelnyelv és a beszélt nyelv szerkezete eltérő. Nem tudunk gyorsabban haladni, mindenkire tekintettel kell lenni! És hát vannak itt olyanok is, akiknek nemcsak a hallásukkal van baj.
*
Lexi egy tavaszi délutánon nagy papírdobozzal érkezett haza, az asztalra tette. Mimi kíváncsian nyúlt utána.
– NYUGALOM. ÉN MEGMUTAT – intett neki Lexi.
Aztán bevitte a dobozt a szobába, és a szőnyegre borította tartalmát. Színes fakockák gurultak szét.
– ÜL IDE – mutatta a kislánynak, aztán a kezébe vett egy kék színű kockát. Egy E betű volt belevésve, a gyerek elé tartotta, intett neki, figyeljen rá.
– EVÉS. ESTE. EMBER – jelelt a gyereknek, és közben megint arra a kék kockára vésett E betűre mutatott.
De hiába, Mimi értetlenül nézett.
Amikor végül a kislány sírni kezdett, Lexi anyja bejött a szobába, hagyd kisfiam, elfáradt már, mondta, Lexi pedig elkezdte a kockákat visszapakolni a helyükre.
De ezután mindennap előszedte a dobozt, újra és újra mutatta a kék kockára vésett betűt, és jelelte mellé a szavakat.
Végül egy napon, sok sírás és hiszti után, Mimi diadalmas tekintettel a kék kockára vésett betűre mutatott, és sebesen mozogni kezdett a keze.
– EGY. EGÉR. EBÉD. EMEL.
Lexi magához ölelte a gyereket. Végre, végre, kiabálta.
A hangra az anyja beszaladt a szobába, és ahogy melléjük huppant a szőnyegre, nemcsak ő sírt, de Lexinek is elszorult a torka, mint egy büszke, fiatal apának, aki először látja meg újszülött gyerekét.
Aznap este tortát sütöttek, tetejére színes cukorkákból egy E betűt raktak ki.
*
Lexiből APA lett. A gyerekből pedig Mimi.
Gyúrták, alakították egymást. Lexi úgy gondolta, ez a világ a beszélő és halló emberek világa, és Miminek még akkor is meg kell próbálnia a beilleszkedést, ha az olyan fájdalmas lesz, mint amikor a rövidebb lábat a hosszabbhoz próbálják nyújtani.
Ragaszkodott ahhoz, hogy a kislány tökéletesen megtanuljon olvasni, és ne csak papírról, de szájról is, hogy tudja, mit akarnak mások mondani neki.
Miminek persze voltak a szavaknál sokkal érzékenyebb eszközei is a külvilág megértésére. Lexi megtanulta, hogy bár Mimi nem hallja, amit ő mond, de minden más módon érzékeli őt. Sokszor átlátszónak érezte magát a kislány előtt, mert amit szavakkal egyébként el tudott – vagy el akart – volna kenni előtte, az benne volt a tekintetében, a testtartásában, és Miminek nem kellet magyarázat, hogy tudja, most valami emészti.
A nehéz percekben pedig, amikor mindketten elfáradtak, amikor Mimi szemébe könnyek gyűltek, mert valamit nem sikerült megértenie, akkor Lexi elővette a gitárját, Mimi kezét a faborításra simította, hogy tenyerével érezze a hangszer remegését, és elkezdett játszani.
És Mimi nevetett, ha vidám volt a zene, legörbülő szájjal mutatta, ha szomorú.
Lexi pedig boldog volt, mert a lánya nem hallotta ugyan a zenéjét, de képes volt tapintani azt.
Már nem félt a csendtől.
