Bálint Erika: Esőkabát

    Már lent állt a ház előtt a taxi, hogy kivigye a repülőtérre, amikor eszébe jutott az esőkabát. A február esős időszak világ azon részén, ahova utazni készült, ha itthon felejti, fél napokat ücsöröghetett volna a kabinban, várva a jó időre. Visszalépett érte a gardróbba, és begyömöszölte hátizsákjába.
    A gép, nyolcórás repülés után, kicsit megkésve érkezett a szigetvilág fővárosába. Mire Márta a kikötőbe ért, a többi utas, egy francia és egy svájci házaspár, két nagyhangú német férfi és az elhízott amerikai nő, kezükben frissítővel, már a fedélzeten süttették magukat a késő délutáni nappal.
    A vacsorát is a fedélzeten szolgálták fel. Halat kaptak, délután fogták ki őket a tengerből. Az amerikai nő, miközben elhúzott szájjal babrálta villájával az eléje tett ételt, hamburger után érdeklődött. Hamburger!?, hát az itt nincs, nevetett a pincér.
    Vacsora után a francia házaspár visszament a kabinjába, az ott maradók között angolul folyt a társalgás, már ha társalgásnak tekinthető az a néhány szó, amit különösebb érdeklődés nélkül váltottak egymással. A tengeri út első állomásáról, a civilizációtól távol eső apró szigetről beszélgettek, fő látványosságáról, a már messziről látható kúp alakú hegycsúcsról, és érintetlen, fehér homokú tengerpartjáról. Személyes témákról nem esett szó, úgy tűnt, senki sem akar barátkozni.
    Tizenharmadikán délben érték el a szigetet. Mielőtt kiléptek a partra, a kapitány, egy helybéli, sötétbőrű fickó, figyelmeztette az utasokat, figyeljenek az öltözékükre, takarják el mellkasukat, ne hagyják csupaszon combjukat, és főleg, mivel babonás az itteni nép, ráadásul péntek van, zöld-barna mintás holmit ne viseljenek.
    Márta ezt már nem hallotta, kint állt a parton. Az egyik német férfi megkérdezte tőle, velük tart-e, de ő visszautasította az ajánlatot, sem ismerkedni, sem alkalmazkodni nem volt kedve. Rövid sétát tett a marinában, figyelte, ahogy a hullámok részrehajlás nélkül, ugyanúgy simogatják a szerény külsejű vitorlások oldalát, akár a kevély, emeletes jachtokét. Később keresett egy automatát, kivett néhány dollárt, legyen nála készpénz, ha inni akar egy kávét, vagy venni egy palack vizet.
    Az útikönyvben olvasta, érdemes felkeresni a helyi piacot. Halszagú, hosszú, fedett csarnok volt, közepén kopott faasztalokon zöldségeket, különböző színű és méretű banánokat, ismeretlen, egzotikus gyümölcsöket kínáltak, az oldalfalak mellett pedig fekete legyektől körüldongott, tengeri herkentyűkkel, véres húsokkal megrakott pultok sorakoztak.
    Mártát nyomasztotta a hangoktól és szagoktól terhes csarnok, kimenekült a piac fedetlen részére. Az idomtalan asztalokon zacskókba töltött ismeretlen fűszerek, üvegbe zárt, lekvárnak tűnő kocsonyás pépek, kézzel faragott apróságok hevertek, máshol színes kendőket, madzagra akasztott ruhákat lengetett a szél.
    Mélyeket lélegzett, aztán sétálni kezdett a ponyvák alatt üldögélő árusok sorai között, rászegeződő tekintetükben gyanakvást vélt felfedezni, arra gondolt, talán mégsem egyedül kellett volna elindulni felfedezni a szigetet.
    Épp egy kis faszelencét nézegetett, amikor megeredt az ég, ömleni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Kibányászta hátizsákjából terepmintás, perelinszerű esőkabátját, és maga köré kanyarította.
    Az árus arcára rémület ült, elkerekedett szemmel nézte az esőkabátos Mártát, aztán kezét az égnek emelve kiabálni kezdett, és bár Márta nem értette az újra és újra megismételt szót, de vészjósló tónusa és a körülöttük egyre növekvő tömeg megijesztette. Menekült volna, de nem tudott, durva kezek ráncigálták terepszínű esőkabátját, arcán lecsorgó nyálat érzett. Félájulttá tette a rémület, lábai elgyengültek, ha nem tartja meg a köré tömörült, szoros embergyűrű, a földre roskad.
    Éles sípszó hallatszott, két egyenruhás verekedte át magát a tömegen, megragadták Mártát, letépték róla a terepmintás esőkabátot, meglengették az emberek előtt, mintha bűnjelet mutattak volna fel. Akkor a sokaság szétszaladt, ágakkal tértek vissza, máglyát halmoztak belőlük a piac melletti terecske közepén. Az egyik rendőr rádobta a terepszínű esőköpenyt, és meggyújtotta alatta a tüzet. Az emberek letérdeltek, kezüket összekulcsolták, tekintetüket az égre emelve zsolozsmázni kezdtek, Márta meg, egészen közel a lángokhoz, szédülten állt a két rendőr között, szemébe könnyet csalt a szúrós füst.
    Halleluja, halleluja, harsogta a tömeg, mikor már csak a hamu maradt.
    A két egyenruhás ekkor Mártát betuszkolta a piac szélén álló sötétzöld, nyitott tetejű terepjáróba. Forró utcákon robogtak végig, a két férfi merev arccal, némán ült a kocsiban, hiába tette fel Márta újra és újra a kétségbeesett kérdést, miért csinálják ezt velem?
    Egy fehértéglás épület előtt álltak meg. Mártát kirángatták a kocsiból, betaszították az ajtón, végigcibálták a homályos folyosón, aztán belökték egy ablaktalan cellába. A mennyezeten csupasz villanykörte lógott, a salétromos falak savanyú szagot árasztottak.
Márta leroskadt a gyanús foltokkal teli priccsre. Nem tudta, mennyi ideig ült ott reszkető testtel, hátát a koszos falnak támasztva, míg végre kinyílt az ajtó.
    Hárman léptek be a cellába. A két egyenruhás férfi a fal mellé húzódott, a marcona asszony meg intett Mártának, vetkőzzön!
Márta engedelmeskedett, görnyedten, karját maga előtt összefonva állt, szégyellte pucérságát az idegen férfiak előtt. A nő megragadta, végigvizsgálta meztelen testének hajlatait, belenézett szájába, kényszerítette, hajoljon előre, ujját mélyen feldugta végbelébe, majd a priccsre lökte, és lábát goromba mozdulattal szétfeszítve belekotort vaginájába is, végül ülőhelyzetbe rángatta, kis szikével megvágta a mutatóujját, a kiserkenő vért lenyalta.
    Semmi, a vére is tiszta, jelentette ki, és mielőtt katonás léptekkel elhagyta a szobát, Márta remegő kezébe nyomta földre hajigált ruháit, jelezve, öltözzön fel.
    Mártát újra végigvezették a szürke folyosón, de most egy hátsó kijárat felé. Keresztül gázoltak a homokos udvaron, egy kis kápolna elé értek. Lépjen be, intett az egyik őr Mártának, aztán bezárta mögötte a tömör faajtót.
    A benti félhomályban csuhás férfi alakja bontakozott ki, kézen fogta Mártát, az aranyozott feszülethez vezette. Csókold meg, suttogta.
    Márta undorodott szájával megérinteni a ragacsosnak tűnő fát. De nem ellenkezett.
    Halleluja, mondta a csuhás is, amikor kitárta előtte a vastag faajtót.