Keresés
Close this search box.

Bálint Erika: Csereszabatosság

Hommage a Örkény István

     Kovács húsz évet húzott le a hivatalban, megbízható és pontos volt, így nem csoda, hogy mikor elérte a nyugdíjkorhatárt, felajánlották neki, maradjon ott mellékállásban, kezelje az iratmegsemmisítő gépet. Amikor aláírattak vele egy titoktartási nyilatkozatot, kicsit csodálkozott, hiszen ő sosem kutakodott mások dolgai után.
     Reggelente utcai ruhája fölé kék vászonköpenyt húzott, és kezében a szoba kulcsával elindult a folyosó vége felé, sietett, mintha attól félt volna, csak az üres szobát találja, nem lesz ott a gép, ahogy egy reggel felesége kórházi ágyát is üresen találta.
     De a gép minden reggel a helyén állt, és ő először tenyerével végigsimította tetejét, aztán puha ronggyal áttörölte, és bizonyos napokon finom mozdulatokkal meg is olajozta késeit, pont úgy, mint annak idején felesége felfekvéstől kisebesedett bőrét.
     Ugye, így jobb, simította végig a masina oldalát, aztán megnyomta a Start gombot és komótosan adagolni kezdte a telegépelt, pecsétes papírokat, anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna rájuk.
     Ismerte a gép minden rezdülését, a sikkantásszerű zörejt, ha véletlenül egy gémkapocs rajta maradt valamelyik papírlapon, a tehetetlen sóhajra emlékeztető hangot, amikor a papír megakadt, az elégedett, kacajszerű csusszanást, ahogy az apró fecnik tömegétől megszabadított tartályt visszatolta helyére.
     Miközben dolgozott, beszélt a géphez, apró-cseprő dolgokról, és ilyenkor mintha a masina apró rezdüléssel felelt volna neki.
     Néha, ha befejezte a munkát, Kovács a gép mellett maradt, nekitámaszkodva bámult ki az ablakon, és ha a magas fák ágai között átszökött a napfény, a Duna-part rémlett fel neki, ahol vasárnap délutánonként annyit ültek a feleségével. Ilyenkor (észre sem vette) keze a gép tetejét simogatta, bogaram.
     A nyár óta, mire felért az első emeletre, kiverte a verejték, levegője elfogyott, szorítást érzett mellkasában, muszáj volt kicsit üldögélni az öltözőben, megvárni, míg elmúlik a fájdalom.
     Aztán egy nap csak nem akart múlni, mégis felállt, elvonszolta magát az iratmegsemmisítő gépig. Ahogy máskor, most is végigsimította tetejét, puha ronggyal áttörölte késeit, mindjárt, komám, mindjárt megetetlek, kapcsolta be, aztán elindult az iratokkal megpakolt kerekeskocsi felé, de már nem érte el.
     Amikor teste a földre zuhant, a gép zöld lámpája pirosra váltott.
     Sokáig beszélték a hivatalban, hogy mikor Kovácsot holtan találták az iratmegsemmisítőben, a gép lámpája pirosan világított, és hiába próbálkoztak, se be, se kikapcsolni nem lehetett.
     A hivatal a gépet lecserélte, Kovács helyére Tóth került.

További bejegyzések