Reggel, amikor a sánta suszter újra próbálkozott Horvát ajtajánál, megint csak a csengetés után beálló némaság válaszolt. Elhatározta, szól a rendőröknek.
A régi időkben a házmesterhez fordult volna, de hol vannak már a házmesterek? Mostanság közös képviselő van, és őt ilyen piszlicsáré üggyel, hogy a Horvát nem nyit ajtót, nem lehet zavarni.
Kibicegett a sarkon álló telefonfülkéhez, a fontosság jóleső érzése járta át, ahogy a körzeti rendőrőrs számát tárcsázta. Lehet, ezzel a telefonhívással megmenti egy ember életét.
Hogy pont a Horvátét? Hát, mindegy.
A suszter és Horvát együtt nőtt fel abban a nyolcadik kerületi bérházban.
Tíz éves korukban salátára olvasták Winnetou olcsó papírkötésben megjelent történetét, és hatására maguk is vérszerződést kötöttek.
Azt hitték, örökké tart majd a barátságuk.
De közbeszólt a történelem, szeszélyes szele felkapta, és kénye-kedve szerint görgette őket maga előtt. Mire vihara elült, halálos ellenségekké váltak.
A sánta suszter hosszú évtizedekig nem beszélt Horváttal, még a köszönését sem fogadta. Aztán pár éve, egy őszi estén csöngettek az ajtaján. Legnagyobb meglepetésére Horvát Jenő állt az ajtóban, kezében egy demizsonnal.
– Szervusz – mondta.
– Te szemét! – készült a suszter becsapni az ajtót.
Horvát az ajtónyílásba tette a lábát.
– Hallgass meg!
– Nincs miről beszélni!
– Tudom, haragszol rám.
– Haragszom!? Utállak!
– Nézd, azok az idők elmúltak. Mostanra mindketten magunkra maradtunk.
– Az biztos! De egy árulót akkor sem engedek be a lakásomba!
– Nem volt más választásom – mondta Horváth azok nyugalmával, akik tudják, nincs már mit veszíteniük. – Én akkor tényleg hittem abban, hogy valami új épül. Hogy résen kell lennünk, és lefülelnünk a születő néphatalom ellenségeit. De te is emlékszel ezekre a szólamokra, nem?
A suszter nem szólt semmit, pedig elmondhatta volna, ő is járt Szabad Nép-félórákra és mégsem lett áruló. De nem akart erről vitatkozni. Csak felidegesítette volna magát.
– Ráadásul behívtak az ÁVH-ra – folytatta Horvát –, és azt mondták, örökre elvágom magam, és a fiam sem mehet egyetemre, ha nem írok jelentést a szomszédaim hangulatáról.
A sánta suszter gúnyosan felnevetett.
– A szomszédaid hangulatáról!? Te beárultál engem – szegezte tömzsi mutatóujját Horvát mellének. –, hogy a Szabad Európát hallgatom. Azok a pribékek éjszaka jöttek értem, elhurcoltak a síró feleségem mellől, és bent úgy megvertek, hogy a bal lábam azóta is kacska.
Horváth lehajtotta a fejét.
– Sose bocsátottam meg magamnak – suttogta maga elé, aztán nagy levegőt vett. – Szeretnék bocsánatot kérni tőled – bökte ki.
– Harminc év után?! Milyen bocsánatot? – tett a sánta suszter újabb kísérletet tett, hogy bezárja az ajtót.
De Horvát nem vette el a lábát az ajtónyílásból.
– Áldozatok voltunk. Mind a ketten – mondta.
– Mind a ketten!? Neked a hajad szála sem görbült!
– Ne gondold. Nem volt azóta se nyugodt éjszakám, se nyugodt nappalom. Ahányszor hallottam, ahogy végigbicegsz a folyosón, újra és újra elöntött a szégyen. Ittam, mint a kefekötő, de az se segített.
A sánta suszter erre sem szólt semmit, pedig emlékezett hajdani barátja rossz éveire. De magának csinálta, nem?
– Teltek az évek – folytatta Horváth –, és nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy spicli voltam, elárultalak. Közben megöregedtem.
Kis szünetet tartott, mintha arra várt volna, a sánta suszter válaszol valamit, könnyebbé teszi számára a helyzetet. De az csak összeszorított szájjal hallgatott.
– Nem akarok úgy meghalni, hogy nem bocsátasz meg nekem – mondta Horvát, szemében könny csillogott.
A sánta suszter lelkében megmozdult valami, intett neki, lépjen be.
Akkor megitták azt a demizson bort. Attól fogva minden szerda este kártyáztak.
Beszélgetéseikben kínosan kerülték annak az árulásnak a történetét, és ha szóba került a múlt, csupán gyerek- és ifjúkorukra, barátságuk aranykorára emlékeztek.
*
– Erre, erre! – integetett a sánta suszter a lépcsőkorláton keresztül az emeletre tartó rendőröknek.
– Maga hívott bennünket?– kérdezte tőle a testesebb egyenruhás, amikor végre felértek.
A sánta suszter ragyogó arccal, szaporán bólogatott. Évek óta nem érezte magát ilyen jól.
– Igen. Tudják, Jenő a szomszédom. Minden szerda este kártyázunk. Özvegy ő is, én is, és hát egy kis szórako….
A testes rendőr félbeszakította.
– Jó ember, fogja rövidre! A tényállás az, hogy a maga szomszédja nem nyitott ajtót se tegnap, se ma, és maga aggódik, hogy valami történt vele, nem? Ez az a lakás? – mutatott a múlt századból ott maradt üveges bejárati ajtóra.
A sánta suszter bólintott, és kihasználva, hogy az érdeklődés középpontjába került, beszélni kezdett.
– Nemcsak hogy nem láttam a Jenőt, de nem is hallottam. Tudják, nagyot hall egy kicsit, és ha este nézi a TV-t, mindig hallom, olyan hangerővel megy.
– Világos – mondta a fiatalabb rendőr, és miközben jobb kezével megnyomta a csengőt, bal kezét a homloka fölé emelve bekémlelt a bejárati ajtó üvegén.
– Nem látok senkit! Teljes a csönd, nincs mozgás! – pillantott idősebb társára.
– Bemegyünk! – bólintott az.
A fiatal rendőr vállával nekifeszült az ajtónak, könnyen engedett a régi zár. Beléptek.
– Horvát bácsi, Horvát bácsi!
Hiába kiabáltak, senki sem válaszolt, csak egy vörös szőrű macska oldalgott ki a szobából, fájdalmas, elnyújtott hangon nyávogott. A fiatalabbik rendőr rögtön hozott neki a konyhából egy tálka vizet.
– Ki tudja, mióta nem kapott inni – nézett magyarázólag kollégájára.
– Hagyd azt a macskát, nézzük inkább, mi van a bácsival!
A lakásban orrfacsaró volt a bűz, a gondozatlan macskaalom penetráns szagot árasztott.
Horvát az ágyban feküdt, állig betakarózva, a szoba ajtajából csak a paplan fölé emelkedő hegyes orra látszott.
Mindhárman az ágyhoz óvakodtak, a fiatalabb rendőr lehajolt az öregemberhez, fülét az arcához tolta, kezével pedig kitapogatta a pulzusát.
– Él – nézett társára.
– Úgy tűnik! Mentőt kell hívnunk – vette elő telefonját a testes rendőr.
A sánta suszter az ágy mellett álldogált.
– Na, szegény – elmélkedett hangosan –, ha én nem gondolok rá, már alulról szagolná az ibolyát. Nincs ennek senkije, csak ez a rühes macska – rúgta alig észrevehetően oldalba a lábához dörgölődző állatot.
– Na, jóember, álljon arrébb, de el is mehet! – mondta neki az idősebb rendőr. – Sok hasznát nem vesszük itt, kíváncsiskodókra pedig nincs szükség!
A sánta suszter úgy állt ott, mintha semmit sem hallott volna, nem akart elmenni. Igyekezett magát hasznossá tenni, a szoba ablakához lépett, kinyitotta.
– Maga meg mit önállóskodik itt?! – szólt rá a fiatalabb rendőr, de azért mély lélegzetet vett a beáramló friss levegőből.
– Hát, csak gondoltam, elkel egy kis segítség a rendőr uraknak.
– Na, ha segíteni akar, menjen le a kapu elé, és irányítsa ide a mentőket, ha megjönnek.
– Pont én menjek le a sánta lábammal? – méltatlankodott a suszter.
Az öregebb rendőr megszívta az orrát.
– Nem kívánságműsor ez, polgártárs! – mondta. – Ha már segíteni akar, nehogy még válogasson is! Minket se kérdezett meg senki, fel akarunk-e jönni a harmadik emeletre. Pedig gondolhatja! – simított végig egyenruhát feszítő pocakján.
A sánta suszter nem mozdult, akkor sem, amikor az utcáról felhallatszott a ház elé érkező mentőautó szirénája.
A fiatalabb rendőr az ablakhoz lépett.
– Erre, ide a harmadikra! – kiáltott le.
Két fiatal mentős lépett a szobába. Körülnéztek, szemük megállapodott a sánta suszteren, de a rendőrök határozottan az ágyra mutattak.
– A takaró alatt.
Az egyik mentős finoman megütögette az ágyban fekvő öregember arcát. Az horkantott, aztán a másik oldalra fordította a fejét. A mentős megint megpaskolta az arcát.
– Hogy hívják a bácsit?
– Horvát – válaszolt az ágyban fekvő helyett a sánta suszter.
– Horvát bácsi, nyissa ki a szemét! – szólongatta a félig öntudatlan férfit a mentős.
Az öregember lassan kinyitotta a szemét, értetlenül nézett körül, mint aki mély álomból ébred. Fel akart ülni, de nem volt ereje.
– Horvát bácsi – mondta a szőke mentőorvos. – Megvizsgálom. – Mielőtt nekikezdett volna, még megkérdezte: – Szólíthatom Horvát bácsinak?
– Horvát úr vagyok – nyomta meg erejének utolsó maradékával az úr szót Horvát.
Úr, hogy a fene enné meg, úgy úr ez, ahogy én nyalka huszár vagyok, mérgelődött magában a sánta suszter, de csak álldogált tovább szótlanul.
A mentőorvos gyorsan végzett Horvát vizsgálatával.
– Alig van pulzusa és ki van száradva – fordult a kollégája felé. – Szerencséje lesz, ha megmarad.
Miközben a félájult öregembert a hordágyra emelték, a testes rendőr rászólt a suszterre:
–Mondtam már polgártárs, elmehet!
A sánta suszter lassan az ajtó felé bicegett, de amikor a rendőrök figyelme újra a mentősökre terelődött, megint megállt, nem akaródzott neki elhagyni a helyszínt. Végig akarta nézni, hogy viszik el a szomszédját.
Végre a mentősök kivitték a lakásból a hordágyon fekvő, magatehetetlen Horvátot.
– Áruló! – sziszegte utána a suszter.
