Keresés
Close this search box.

Bálint Erika: A kosár

     Egy ember botorkál a kavicsos úton, a szökőkút melletti padra roskad.
     Két napja, hogy el kellett jönnie az aluljáróból, pedig papírja is volt, bemehet majd a szállóra, ha megürül egy hely. Az igazgató azt mondta neki, törvény ide, törvény oda, csak nem zavarják ki a téli hidegbe, ha ezt az igazolást felmutatja a hatóságnak. Mégis megtették, kiparancsolták a rendőrök.
     Az éjszakát is itt töltötte a padon. Aludni próbált, nem ment, csontjáig hatolt a hideg. Aztán éjfél körül suhancok jöttek. Megijedt. Volt már, hogy megverték, de ezek csak rángatni kezdték, tata, óbégatták, van valami piád, adjál, fázunk, aztán röhögve továbbálltak. Elvenni tőle nem tudtak semmit, mert nem volt semmije, csak egy földről felszedett csikk a zsebében. de meggyújtani azt se tudta, elfogyott a gyufája. Piája meg főleg nem volt, és hiába is lett volna, mert attól, hogy valaki betintázik, még fázni fog.
     Egy öregasszony közeledik a sétányon. Karján régimódi vesszőkosár, fiatalasszony korában kapta a férjétől.
     A padon ülő férfit az anyjára emlékezteti ez a kopott kosár. Szegény mama! Az utolsó hónapokban már fel sem kelt az ágyból, ő ápolta, mosdatta, etette. De hogy is lett volna másképp. Ő élt vele, a bátyja már régen elköltözött, különben is nagyon elfoglalt volt, csupán néha telefonált, hogy van anyánk. Csak a temetés után jött, hozta a papírokat, kiteregette őket az étkezőasztalra.
     Az öregasszony elsétál a padon görnyedő ember előtt. Elszorul a szíve. Sokszor ültek itt a férjével, szusszanni kellett egyet a bevásárlás után, mert Géza a rossz lábával hamar elfáradt. Aztán az ősszel örökre megpihent, csak az emlékek maradtak utána. Emlékei biztos vannak ennek a szegénynek is. Mása sincs. Ebben a hidegben a parkban kuporogni! Megszánja, egy pillanatra megtorpan. Adhatna neki pár forintot. Élelemre. Aztán mégsem ad. Neki is alig futja arra a kevésre, amit megeszik. Meg különben is. Ijesztő az a sebes száj, meg a borostától eldurvult arc. Ki tudja, mi lakozik mögötte.
     Továbbtipeg a bolt felé.
     A járdaszintre nyíló ablakon keresztül a boltos is látja a padon ücsörgő embert. Ideges tőle. Pont az üzlet előtt! Tegnap még ahhoz is volt pofája, hogy bejöjjön és gyufát kérjen. Kizavarta, mi ő, talán egy jótékonysági intézmény!? Esetleg vacsorára ne hívja meg!?
     Az öregasszony vigyázva megy le a bolt korlát nélküli lépcsőjén. Mindig ebben az időpontban, nyolc óra körül jön ide, nem kell sorban állni, a munkába indulók már megvették a reggelire valót. Csak a szokásosat viszem, mondja. Az eladó fél liter tejet meg két kiflit tesz elé. Az öregasszony aprópénzt vesz ki a zsebéből, a pultra rakja. A boltos nem számolja meg, besöpri a fiókba.
     Számlát nem ad. Ismeri a vevőt.
     Az öregasszony nem mozdul. Nincs miért sietnie, otthon csak egy kiskutya várja, az meg türelmes várakozó. Szívesen beszélgetne. Megfagy odakint az a szegény ember, mondja. Nehogy már sajnálja!, szisszen fel a boltos.
     A férfi még mindig a padon ül. Papírzacskó sodródik elé a széllel, egy pillanatra megáll a lábánál, aztán tovább szalad. Nem törődik vele, szeme az üzlet bejáratára tapad.
     Amikor az öregasszony kilép a boltból, nem mozdul azonnal. Szeme a kosárra mered, fejében ott parancsol a szó, enni! Már három hónapja, hogy az utcára került, de míg az aluljáróban húzta meg magát, ott volt a közelben az ingyenkonyha. Igaz, sorba kellett állni, és valami okból húst sosem adtak, de mindig jutott egy szelet kenyér, tányérnyi meleg étel, meg egy pohár tea. Máskor meg kukákban turkált, de itt, a park rácsos szeméttartóiban nincs más, csak száraz falevél. Koldulhatott volna élelmet vagy pénzt. Nem akart. Lopni meg főleg nem.
De most az asszony után ered, kirántja kezéből a kosarat.
     Az öregasszony felsikolt.
     A hangra kiszaladó boltos még látja a zsákmánnyal menekülő embert. A rohadt szemét, hívom a zsarukat!, ordít. Hagyja, nem kell, csak két kifli volt, meg a tej. A boltos megrántja vállát, minek is ártaná bele magát mások dolgába. Visszaballag az üzletbe, bezárja maga mögött az ajtaját.
     Az öregasszony kabátja zsebébe dugja remegő kezét. Sírás fojtogatja. A kosara!
     A menekülő férfi két sarok után lassít a léptein. Behúzódik egy kapualjba, magába tömi a két kiflit, issza hozzá a tejet. Végez az utolsó falattal is, az üres kosarat bámulja. Ha a mama élne, minden másképpen lenne. Nem hagyta volna, hogy a bátyja földönfutóvá tegye, kisemmizze őt a családi házból. Amíg volt munkája, eléldegélt így is, egyik albérlet a másik után, de aztán behozták az üzembe az új gépsort, számítógép irányított mindent, nem kellett már a régi szaki. Ő sem.
     A kosár után nyúl, aztán mégis ott hagyja.
     Kibotorkál az utcára, céltalanul kóborol. A Dunánál köt ki. A part betonlépcsőjére roskad, arcán végigver a szél. Folyni kezd az orra meg a könnye, kabátujjával törli le.
     A szürke vizet bámulja.

További bejegyzések