Nehéz volt az a két háború közötti időszak, ráadásul Géza, Gizella férje, nem szeretett dolgozni, és nem is nagyon volt rá ideje, hiszen neki
is csak huszonnégy órából állt a nap, s annak java részét kupikban és kártyabarlangokban töltötte. A kenyérre valót Gizellának kellett megkeresnie, s ha felemlítette ezt a tényt az urának, az jól elverte.
Ezért hát Gizella boldogtalan volt, és nemegyszer átkozta szerencsétlen csillagzatát.
Ám végül mégis kegyes volt hozzá a sors, mert férje egy szép, tavaszi reggelen nem ébredt fel többé. Gizella tisztességgel eltemette, és bár élete nyugodtabb lett, de valami továbbra is hiányzott neki.
Talán ezért kezdett el a főtéren álló cukrászdába járni.
A szertartás mindig ugyanúgy zajlott. Megállt a cukrászda előtt, megfogta a bejárat fényesre suvickolt rézkilincsét, picit rajta tartotta a kezét, aztán lassan kitárta az ajtót. Belépett, mélyen beszippantotta a vaníliás porcukor finom aromáját, tekintetétével megsimogatta az elegáns székeket, aztán leült az egyikre, élvezte, ahogy a karfa vörös bársonya cirógatóan simul tenyere alá.
A pincérnőtől mindig franciakrémest rendelt, és míg várt a süteményre, kezét végigfuttatta a virágvázán amiben télen-nyáron levendulaágak álltak, óvatosan összemorzsolt egy apró, az évszaktól függően élénk vagy sápadt lila virágot, s kezét orrához emelve élvezte illatát.
Mikor a franciakrémest elétették, tányérjának hűvös, fehér porcelánjáról egy kevéske porcukrot csippentett fel, megnyalta cukros ujjait, aztán végigsimított a hószín szalvéta selymén, majd ölébe terítette. Csak ekkor nyúlt a cirádás nyelű villáért, hegyére vett egy darabka krémest.
Ilyenkor, szájában a lágy, édes süteménnyel, úgy érezte, átöleli őt az a valami, amit egész életében annyira hiányolt.
