Bak Rita: Szomorú ragyogás

Vétetett porból
szomorúan magyar,
a föld gyermekének
édes titkai
bánatéjben,
el kívánok veszni,
nem ragyogni,
az élet egyre mélyebb
erdejében.
A lehetetlenség
komor falán
áttörök,
mondom magamnak,
mégis csak előre.
Véresre zúzott
koponyám –
ez se baj.
Agyam tömlöcéből
nincs menekvés.
Kertemben
mégis friss
gyümölcs terem.
Halk patakra
halkan hullanak
gondolataim,
kis fák,
bárányfellegek,
az a legszebb,
ha ülünk egymással szemben
és beszélgetünk.
Az Isten tudja merre,
hol vagyunk.