Joseph von Eichendorff költészetével úgy testesíti meg a német romantikát, mint senki más. Valódi élete messze állt verseitől, mert porosz kormánytisztviselőként kellett dolgoznia, hogy eltartsa a családját.
A németek kedvenc költőjének nevezik – és talán joggal, mert vannak olyan versei, amelyeket a nyelv szépsége ihletett, az ember alázattal és odaadással olvassa őket, anélkül, hogy megunná.
Szeretik romantikusnak nevezni, mégsem volt romantikus a szó mai értelmében, mert a romantika valójában az elérhetetlen tökéletesség utáni örök vágyakozás, amely még tisztábban látja a világ borzalmát, az emberben lévő mélységeket.
Joseph Freiherr von Eichendorff nem művészcsaládba született. 1788. március 10-én született a Lubowitz kastélyban. Ha az apja nem spekulált volna és nem vesztette volna el teljesen a család vagyonát, a költő élete is nagyon más lett volna.
Természetesen írt volna. Írnia kellett. Ezt követelte a természete, a képzelete. De nem kellett volna a köztisztviselői lét nehézségeit elviselnie ahhoz, hogy éljen, hogy eltartsa a családját. Valószínűleg kényelmesen lakott volna valamelyik birtokán, vagy Bécsben, ahol olyan boldognak és szabadnak érezte magát az ott töltött évek alatt, és nem görnyedt volna iratok fölé berlini, danzigi és königsbergi hivatalokban. Valószínűleg soha nem lett volna porosz vezető elnöki tanácsos. És mellesleg ez sem maradt sokáig így. Túl önfejű volt felettesei szemében, ráadásul túl katolikus a protestáns poroszok számára.
Eichendorff új és új állásokra jelentkezik, fizetésemelést, előléptetést kér. Újra és újra figyelmen kívül hagyják, elutasítják, megalázzák. Hogyan tudott verseket írni? Vagy inkább azt kérdezzük: hogyan élhette volna túl ezt a zaklatást versírás nélkül?
Eichendorff nemcsak a hivatal és a költészet között ingadozott, hanem a szekularizáció és a katolicizmus, a forradalmárok és a soviniszták között is. Túlságosan higgadt, túl megfontolt ahhoz, hogy megadja magát a fundamentalizmusnak . („A csőcselék ezred ostoba, a szablyás ezred még ostobább.”) senki sem tudta, hogy az ő oldalán áll. Ez egyáltalán nem tetszik a bürokratáknak, akik mindig gyanakvással tekintettek rá.
Számos – többek között Schumann által – megzenésített vidám vagy melankolikus költemények költője, amelyeket ma is világszerte dalként ismernek. (Hűvös talajban)
Drámákat, meséket, novellákat, eposzokat írt, és határozottan szatirikus módon többször parodizálta korát és kortársait, nevetségessé téve a filiszteusokat, a hízelgőket, a társadalom „erkölcsi rothadását”.
Megkérdőjelezhetetlen hírneve volt, voltak olvasói, csodálói. De nem volt igazán sikeres életében – és nem gazdagodott meg. Mindannyiunkra halhatatlan örökséget hagyott.
Joseph von Eichendorff:
A régi kert
Bazsarózsa és császárkorona,
meg vannak igézve tán,
hogy úgy virulnak itt, noha
nem él se apám, se anyám?
A régi időkről szól, cseveg
a szökőkút egyre csak,
egy asszony ül ott és szendereg,
vállán sürü hajzuhatag.
Lantot tart, s mintha révetegen
álmában szólana,
rémlik, valahonnan ismerem —
ne verd fel, halkan menj tova.
Ráhull keze lantja húrjaira,
ha a völgyre borul a homály,
s a kertben egész éjszaka
gyönyörü muzsika száll.
(Lator László fordítása)
A Dutschlandfunk Kultur nyomán
