Rita minden évben boldog születésnapot kíván Ancsának a Facebookon. Amíg az nem létezett, SMS-eket küldött, előtte pedig képeslapokat. Szóban legutóbb akkor köszöntötte, amikor utoljára beszéltek a kollégiumban, ahol majdnem öt évig szobatársak voltak.
Ancsa minden évben megköszönte a távolból érkező jókívánságot, bár sejtette, hogy az a két szó egészen mást jelent. Annál az utolsó, élőben elhangzó köszöntésnél szeretett volna visszarohanni az időben, de nem lehetett. A képeslapokat kézbe véve egy ideig dühös volt. Az SMS-eket egyre higgadtabban fogadta. A soha sem késő üzenetek megnyitásakor pedig már csak fásult fájdalmat érez. Reméli, ez idővel enyhül, mint a harag Ritában, akivel az egyetemi gólyatábor első napján lettek barátnők.
Rita ugyanott jött össze a halk szavú Péterrel is. Mindenben elsők voltak egymásnak. Olyan pár lettek, akikről azt gondoltuk, a diploma előtt összeházasodnak, talán az első gyerekük is megszületik, aztán pedig jóban-rosszban kitartanak egymás mellett, és majd a találkozókon boldogan mosolyognak ránk, a tanulás mellett vadul tomboló, és az igazit hiába kereső kevésbé szerencsésekre.
Érdekes háromszög volt az övék. A csoportkirándulásokon Ancsa mindig velük ült, evett, ha úgy adódott, aludt is. A bulikba hárman érkeztek és együtt léptek le, hiszen ugyanott laktak. Jegyzeteket cseréltek, egymás helyett írták alá a katalógusokat, foglalták a vizsgaidőpontokat, így azokra is együtt készültek és mentek. Rita és Ancsa a legjobb barátnők voltak, ami a visszahúzódó Pétert egyáltalán nem zavarta.
Megdöbbentünk, amikor az utolsó félév egyik reggelén külön érkeztek, és a terem egymástól legtávolabbi székeire ültek le. Onnantól nem szóltak egymáshoz és a közelébe se mentek a másiknak. Nem mondtak semmit, de éreztük, mindenkinek jobb lenne, ha mielőbb véget érne az utolsó szemeszter.
Az évfolyamtalálkozókra Ancsa soha sem jött el. Péter mindig. Rita csak legutóbb.
A huszonötévesen Rita elmesélte, hogy a diplomaosztó után hazaköltözött, nem sokkal később összejött egy volt középiskolai osztálytársával, összeházasodtak, két lányuk született, de nem működött a kapcsolat, hamar elváltak, egyedül nevelte fel a gyerekeket. Ki merte mondani, hogy huszonöt éve magányos.
Péter az egyetemen maradt. Negyedszázad alatt folyamatosan lépegetett a ranglétrán, docens, tanszékvezető, de lesz még professzor és rektor is. Megrögzött agglegény, aki csak azon a találkozón ismerte be, hogyha nincs egyedül a diploma óta, akkor nincsenek tudományos és oktatói sikerek se.
Ancsáról valaki annyit tudott, hogy az egyetem után visszament a szülővárosába, tanítani kezdett, majd Pestre költözött, ahol két-háromévente munkahelyet váltott, de soha, sehol nem találta sem a helyét, sem a párját.
Rita és Péter huszonöt éve nem beszéltek egymással és vele se.
Az éjszakába nyúló, egyre szűkebb körű találkozón, Péter távozása után, Rita végül beadta a derekát és elmesélte, ami huszonöt éve izgatott bennünket. Neki Ancsa huszonharmadik születésnapján haza kellett utaznia a beteg anyukájához. Péter és Ancsa kettesben ünnepeltek. Ancsa pedig megkapta, amire régóta vágyott: az első férfit az életében. Nem sejthették, hogy Ritát az egyik rokona autóval hozza vissza, és rosszkor lép be a kollégiumi szobába.
Péter nem tud Rita Ancsának azóta is rendszeresen küldött születésnapi köszöntéseiről. Az egykori csoporttársak pedig a Ritához évekig képeslapon, aztán SMS-ben, egy ideje meg a Facebookon, az év ugyanazon a napján érkező, és elolvasásuk után azonnal megsemmisített bocsánatkérő üzenetekről.
2026. MÁRCIUSI PÁLYÁZAT
március 1, 2026
