Bajnai Zsolt: Péntekek

Ünnepek voltak a péntek esték, amikor a papa a távoli munkahelyről egy-egy hét után hazaérkezett. Éhségünk és türelmetlenségünk csak addig fokozódott, amíg végre megcsörrent a kulcs a régi zárban és nyikordult a kertkapu. Kiszaladtunk a verandára. A mama átölelte, mi sorunkra várva álltuk körbe őket.
     Péntek esténként a mama mindig finomakat főzött. Levest, másodikat, különleges süteményt, úgy ahogy a papa szerette. Az asztalfőn ülő papa szedett először, majd sorban, ahogy a világra jöttünk, végül a mama. Ünnep volt, még akkor is, ha vacsora közben számot kellett adnunk minden jóról és botlásról, ami azon a héten velünk történt. A papa a tányérja fölött mosolygott vagy szúrósan felnézett, és egy-két mondattal helyrerakott bennünket. Aztán pedig mesélte, mi minden történt vele a távoli városban, hogyan dolgozott, miket látott, milyen hőstettei, vicces esetei voltak a nélkülünk múló életében.
     A nagydunyhás szülői ágyban értek véget a péntek esték. Sorban érkeztünk az először lefürdő, a frissen mosott ágynemű között a tisztaság illatát árasztó papa mellé, aki addig mesélt, amíg valaki közülünk el nem szenderedett. Soha sem mertünk beszélni róla, de tudom a többiekről, hogy gyerekként mindannyian féltettük a péntek estéket. Rettegtünk attól, hogy egyszer a papa helyett csak a postás érkezik egy távirattal.
     A vasárnapi ebéd szomorú volt. Hiába igyekezett a mama, aki főzés közben már szótlanul vasalt és csomagolt. Ebéd után a papa szemhunyásnyira ledőlt a sezlonyra, a mama rendet rakott a konyhában, mi meg csendben játszani vagy tanulni próbáltunk, pedig legszívesebben megállítottuk volna az időt. Aztán a verandán felsorakoztunk úgy, ahogy születtünk, hogy mielőtt a papa kilép a kapun, homlokon csókoljon bennünket, és elmondja, ki mire vigyázzon, min javítson, amíg újra távol lesz. Nem nézett hátra, amikor a kertkapu nyikordulva csapódott be mögötte.
     Ahogy nőttünk, már nemcsak a papát vártuk péntek esténként. Teltek az évek és idővel mindannyian várakozókból hazavártak lettünk. Végül a mama egyedül maradt az összezsugorodó házban. Aztán az egyik pénteken egyedül vette át a táviratot. A következő pénteken érkeztünk a szombati búcsúztatóra. Távoli otthonokból, ahol már mi is vártunk, olykor bennünket is vártak.
     A mama még évekig a veranda nagy ablaka mögött ülve várt bennünket minden nap, hogy ha valamelyikünk végre hazaugrott, előbb-utóbb felidézzük a péntekeket. De a nagy ebédlőasztal körül mind többször maradtak üresen a székek, míg egy pénteken végleg magára maradt a ház.