Bajnai Zsolt: Csak így lehet

Amikor előadás után kimégy a színpadról, belépsz a takarásba, tulajdonképpen az igazi életedbe, akkor halsz meg újra és újra, de igazán. Mert, amíg ott fent állsz, vagy arra vársz este hét és tíz között, hogy ha csak percekre is, de beállhass a reflektorok elé, addig nincs a valóság. Nincsenek gondok, betegségek, adósságok, becsapások, családok és megcsalások, csak mások élete, amihez semmi köze a tiednek. Kiléphetsz magadból. Másokba bújva elbújhatsz, hogy pár órára szabad légy.
Hazudjam azt, hogy nem bírok meglenni a színház nélkül? Fenét! A színpadon túli életemben nem bírok meglenni. Onnan menekülök a lámpák elé. Mert jobb ott milliószor meghalni az ezerfejű szörny, a közönség előtt, mint ugyanazokkal az emberekkel a hétköznapokat átélni. Pedig tényleg ugyanazok az emberek. Ott ülhet a nézőtéren az a fasz, aki a kereszteződésben felbosszantott, vagy az a tahó, aki a szemed láttára átverte az idős asszonyt, meg az a korlátolt ügyintéző, aki nem lát ki az aktái mögül, és az a szemét is, akivel megcsalnak, vagy az a lerázhatatlan, akivel csalni fogsz, de akár a gyereked tanára vagy az apádat temető plébános is. Bárki, akiből esténként közönség lesz, és akinek arra a néhány órára te nem egy hétköznapi pondró vagy, akivel versenyezni kell, akit szívatni lehet, akibe bele szabad rúgni, hanem mások bőrébe bújva bárki, aki akár ők is lehetnének. Azért játszhatunk, mert ők is mások szeretnének lenni, mint akiknek lenniük kell. A legszívesebben ők is mások életébe bújnának el a saját életük elől.
Nem igaz, hogy a színpadra lépés előtt izgulunk. Én legalábbis biztos, nem. Engem szétvet a vágy, a várakozás, az adrenalin, hogy kezdjünk, lépjünk ki a szaros kis életünkből, vakítson el a reflektor, amitől megszűnik az igazi világ. Elbújok a színpad biztonságába, mint régen nagyanyám kendőjébe, ahol nem történhetett velem semmi rossz. És ezerszer jobb, érdekesebb az életem, mint a tapsrend után a panelrengeteg tizedik emeletén. Közben nem azért izgulok, hogy tévesztek vagy elfelejtek valamit, hiszen ez az egész csak játék, javítani pedig truváj. Attól rettegek, leszek percről percre idegesebb, hogy tudom, minden szóval és jelenettel közelít az aznapi vég, és ki kell lépnem a lámpák rajzolta körökből, legördül a függöny, át kell mennem a takaráson, amin túl ott vagyok én.
Amikor már az ügyelő első figyelmeztetése óta ott bolyongok a színpad illatai között, akkor észre sem veszem, hogy mállik a vakolat, nem érdekel, hogy nyomorgunk az öltözőben nincs melegvíz, nekem kell megigazítani a jelmezt, a hajamat, mert már ilyesmire sincs pénz. Nem érdekel, hogy az a kurva díszlet a bemutató óta életveszélyes. Egyszerűen megvakulok, elvesztem a realitásérzékemet, nekem akkor minden csodás, csillog, és tényleg látom a fényt az alagút végén. Az alagút az életem, a fény meg a színpad. Ahonnan kilépni nekem a halál. Oda lépek ki a tapsrend után, ahonnan pár órával korábban felléptem, és azonnal idegesít a büdös, amit a kollégák, az eldugult lefolyók, a pénztelenség áraszt. Legszívesebben belerúgnék valakibe, mert hullik a vakolat, kiégtek az égők, nyomorult minden. De leginkább azért, mert nem elég, hogy a színpad védelméből kitessékelnek, a művészbejárón is ki kell majd lépnem, a színház nélküli semmi életembe.
Nem azért maradunk a színészbüfében előadás után, mert még dolgozik bennünk az adrenalin, vagy, hogy lenyugodjunk. Frászt! Gyávák vagyunk. Húzzuk az időt. Erőt gyűjtünk. Inkább újra megbeszélünk mindent, amit évek óta megbeszélünk, újra vitatkozunk ugyanazokon a véleményeken és elveken, és pofázunk bármiről, amire azt mondhatjuk, hogy életbevágóan fontos. Alibi. Rá lehet fogni, hogy ezek miatt nem tudunk még indulni. És igen, iszunk, olykor vedelünk, mert annyival is könnyebb hazudni magunknak. Mindent elkövetünk, csak hogy az épületben maradhassunk még egy kicsit. Ott, ahol valameddig vagyunk valakik.
Mert mi csak azokat a szerepeket tudjuk eljátszani, amiket valaki megír. Csak úgy tudunk okosak, jók, szépek lenni, ahogy a rendező kipréseli belőlünk. Az utcán, odahaza, a szürke életünket magunknak kellene írnunk és rendeznünk, de ezt a képességünket abban a pillanatban elveszítettük, amikor először felengedtek a világot jelentő deszkákra.
Megértem, ha ilyen szerencsétlen akarsz lenni. Igen, mert legalább van az a pár óra kiszakadás, az életünkön kívül állás. Nem művészi szabadság, hanem a művész szabadsága.
Nem mindegy neked, hogy színész vagyok vagy csak annak képzelem magam? Kit érdekelne egy három műszakban güriző robotpótló vallomása a szaros kis életéről, aminek a legjobb órái azok, amikor a gépsor mellett, agyatlanul parancsokat hajt végre? Amikor nem megszűnnek, de legalább kiesnek a fejedből a gyárkapun túli gondok. A műszak közben én játszom. Magamnak. Olyankor más valaki vagyok, mint aki lettem, akinek lennem kell. Miközben automatikusan teszem, amiért alamizsnát fizetnek, a fejemben hősök, boldog szerelmesek, gondtalan gazdagok vagy éppen akasztani való gyilkosok és gonosztevők életét élem. Mert csak így lehet elviselni itt bent, és közben tudom, hogy óhatatlanul ki kell majd mennem a kapun, ami lehet, hogy nem művészbejáró, de pontosan ugyanoda vezet.
Elmeháborodott ripacsnak gondolsz? Nem haragszom. Kinevetsz? Nem baj. Engem kérdeztél, én pedig csak benne maradva agyam mai játékában el akartam mondani neked, hogy csak így lehet. Nem fogod máshogy kibírni. Legyél te is szabad! A gépsor mellet ez a művészet, ez a szabadság jut.