A nyár utolsó délutánja
Picit ma hűvösebb a lakás,
a fények kedvezőek,
elillant minden mézes dinnyeillat,
ringatóan kellemes a nincs,
bár szemedben tört opál,
ahogy hajad vonalán az izzadságot
még gyors mozdulattal törlöd.
Mintha számolgatnál.
Hallgatsz,
elnyújtott lélegzésed ismerem.
Valami gyorsul a Föld középpontja felé.
– Örvény, Szívem.
Csak magamban felelek,
öt ujjam kinyújtva hátadon.
Hány perc a nyár, s ha annyi, ki csalta el?
– Nem tudom.
Pár nap csönd, néhány óra,
ami tényleg az volt, ami.
Kikapcsolt nálad és nálam is az érzékelő.
Jeges italokhoz már alig kell mentalevél.
Valami száguld itt.
Fogd a kezem! Ez az egyetlen épeszű gondolat.
Ha ketten keresztbe fekszünk… hátha… lassul,
nincs kapaszkodó.
Örvény. Tölcsér. Mifene.
Csak az alattomossága a könnyen
felsejlő titok.
Holnap majd a kertben pusztít,
magába ránt minden vihetőt,
szétrepülnek a virág-részletek.
Most éles kékekkel bűvölő kígyó:
olajos bőrét villantva tekereg,
még békésnek tűnik,
de ha tovább morfondírozunk,
alulról vagy felülről érkezett-e ide,
és miért kell gyorsulnia, ha fogy az idő,
pikkelyes farkával néhány szomorú,
hideg napot majd fenyegetően odacsap.
– Fogom, Szívem!
Ez az egyetlen épeszű gondolat.