Eldugott utcácska,
porfelhőbe keveredve
finoman rezeg a lélek.
Lélegzetek, lélegzetek.
Ismeretlen festő alkotta tájkép
a szürke ezer tónusával.
Jöttöd nem huszáros,
utadban bokatörő hepehupák.
A szél csodálkozva nyaldos,
és liszt pereg a vakolatról.
Puha liszt – üres kenyér,
ezt majszolja a falak között
fészekaljnyi gyermek.
Nemcsak az étel,
főleg a biztos szó hiányzik.
Villog hidegen a kék fény,
szutykos kis kezekbe
a nyüzsgő fantomvilág
itt is bele-belevilágít.
Gyanakodva pillantgatnak feléd,
más nincs a házban, az anya délibáb.
Teszed a dolgod halkan, elszántan:
a valónál észlelésed nem adhatod alább.
Mímelhetsz gondtalant a hazaúton
elbűvölten a nyáreste páráitól,
saját tested virgonc világában
elfogadható az oktalan öröm.
Ám a szenvedélyek messzire szaladnak,
csókod íze fűrészporos lesz,
bőröd fakó,
nyálad ősöreg, megfáradt emberé.
Reggelre újból fiatal vagy,
vidáman reccsen az alma fogad alatt.
Mint delejezett, indulsz.
Ost-hoba-ság…
köhögné egy illatos, elegáns úr,
aranymérlegén mérve világ sorát.
Talán művész vagy uzsorás,
vagy tulajdonképpen bárki más,
aki selymes, gondtalan álmaiban
túl sok ambróziát evett.
„Tanulnál inkább valami hasznosat!
Szereted egyáltalán önmagadat?”
A kérdést talán nem is értenéd.
Te is üzletelsz.
Megfeneklett ügyekért
kenőpénznek lelkedet csúsztatod
közönyös, száraz tenyerekbe;
a gyötrelem
nem agytekervény-tornáztatás
vagy szellemi ínyencség,
itt nincs díjeső, nincs katarzis,
csak megoldandó szükség.
Nyikordul a kapu.
A mindenttudók kócosan állnak,
talpig a sosemvolt gyermekségben.
Magukban egyre a csodát szólongatják.
Összehúzódnak.
Sötét pillák alól néznek, csontkeményen.
