Fájdalom nélkül tör elő,
még mielőtt leválnék
az álmok emlőjéről –
nem a koponya varratain,
nem pállott fogalmak gőzeként
süvít fel, hanem egyenesen
a mellkasom cellájából,
hangtalan feszíti szét szegycsontomat
s csöppen a fehér lapra,
mint ártatlan gyermek könnye,
ha kezéből szétrebben
a lenge pitypangpille.
Utána már nem érzem,
mint omlik rám véres-alvadtan
a világ mocska
és nem fáj, ha átjár
– kés rozsdás vasa –
az emberi durvaság,
napestig szól bennem,
mint vér melege kering
a vers gondonkahangja.