Mint szürkére alvadt tej,
csorog le arcán az állomás füstje.
Bő órája lehet, hogy itt ácsorog,
bár eleve tudta, most sem jön el.
Régen, még hiszékeny korában,
azt mondták a gyermeknek,
apja kerüli, nem törődik vele –
aztán csak telt, futott az idő
s mára már elveszítette.
A pályaudvar sötét massza,
lassan örvénylik a tömeg-
mint forró szurokból a pára,
száll a rikás köd fölötte .
Ő egyedül. Szövetkabátjában,
nyűtt kalapjával
mintha másvilági volna.
Már a negyedik cigaretta
végét járja, el akarja nyomni
a krómozott tepsiben, de rákiáltanak:
Ne! Ne dobd el!
Abban még van pár slukk,
add nekem a csikket!
