Mert idővel megfojtottuk
lelkünkben a Lelket,
réghúnyt imákba temettük
s naponta átvágunk rajta,
mint jeltelen síron,
egyre mélyebbre tapossuk,
ahonnan már önvalónk
dobbanásai sem hallszanak.
Helyébe aranyat tojó
tyúkot ültettünk,
meddő földeken cicomás
bálványok előtt térdelünk
és szarvas angyalok visznek táncba
rejtjeles ritmusokra.
Pedig már régtől megmondatott:
dicső egekből Ő
egyszer visszatér.
Akkor két asszony
dolgozik a mezőn,
de csak az egyik vétetik fel.
S az az idő közel van-
Már halljuk szánysuhogását,
melléből lövellő sugár
sérti szemünket
és mennydörgéshez fogható
hangja megremegtet-
“Ó, irgalom Atyja, ne hagyj el!”*
(*Arany János: Ágnes asszony)
