B. Tomos Hajnal: Tavaszi csendalakzatok

Jó itt ülni,
a kamasz-tavasz még jégtől
cserepes hajnalán,
mint egyedüli idegen
egy kisváros teraszán
teát kortyolva réveteg.
Magamat tanulom —
egy gátlástalan derű
játszik pilláim selymén,
akárha álom és valóság
diffúz határvidékén —
bámulom az utcát,
az emberek futó árnyát,
mint akinek csellengő elméje
épp most tért meg
a JELEN tarka ötvözetébe
és rügyes olajága
gyermeki ábrákat rajzol
homloka falára.
Szóval most épp
nem tervezek semmit,
nem fázom, nem rettegek —
csak vagyok, mint zenit
egy szegélytelen dimenzióban,
mely úgy tart ajkain,
mint hangot az egytagú szóban
és tudom, hogy most,
vagy a következő pillanatban,
egy vétlen dobbanásnyi frakcióban
simán elnémulhat.