Látták, már hogy ne
látták volna,
hogy omlik a föld
s a templom tornya,
de hogy miért fekete a zöld,
az már a betörők titka.
Látták, már hogy ne
látták volna,
hogy ég az ég
s a hársfa lombja,
hasad az út, megremeg
de nem értik, miért,
ők, az alig-emberek.
Látták, már hogy ne
látták volna,
hogy élő testet temet
egy fémszörny talpa,
sírnak, futnak az öregek,
de nem értik a KÉPtelent,
ők, a tejfehér kisdedek.
Nagynéha felsejlik,
hogy egy szép napon
a szörnyet is temetik
s őrült vérebek
többé nem kísértik,
nem tépik cafattá
angyalkás álmaik.
Egyszer majd emberül élnek,
(ha akkor még lesznek)
ők, a majdani felnőttek.
