B. Tomos Hajnal: Lassan, észszerűtlenül

Bennem van folyton,
májamat, hörgőimet nyomja,
vagy inkább mellkasomra nehezedik,
mintha valaki ormótlan,
sáros bakanccsal tapodna.
Ott van a zsúfolt teremben,
tapsolók és szónokok között,
a megrakott asztalokat körülülők
élénk zsivajában,
utcán tolongók ruhaszagában…..
Mondom is magamnak ilyenkor:
itt az esély, szabadulj meg tőle,
hiszen ha másoknak, a többieknek,
ha oly sok embernek sikerült….
De nem megy.
Immár bevackolta magát zsigereimbe,
ízleli alig kipattant gondolataimat,
és issza befele folyó könnyeimet-
mint daganat terjeszkedik egyre,
bár tapinthatatlan,
inkább csak huzatos űr,
mely -bármilyen észszerűtlenül hangzik-
egyetlen társam lett:
ő, a Hiány.