B. Tomos Hajnal: Két keréken

Már akkor megmondták,
hogy baj van velem,
mikor anyámban úgy
öt hónapos lehettem-
ők előbb egymásra mutogattak,
aztán a Bibliára,
a parancsolatokra
és saját lelkiismeretükre,
merthogy miként élhetnek
majd vele AZután.
Akkor még semmissé lehettem volna
arctalan NEMember,
de fontosabb volt
az Ő lekiismeretük –
most pedig itt ugrálnak,
bohóckodnak körülöttem,
rázzák a csörgőimet,
gügye dalokat nyekeregnek,
mintha minden
jaj, de rendben lenne :
az hogy én még soha
egyetlen lépést sem tettem,
kiskanállal etetnek
és kicsorog szájamból a tejbegríz-
az, hogy anyám lelkén
hatalmas hullafolt vagyok,
apám elfordul, mikor hányok
s testvéreim szégyellnek engem,
de nem mutatják egyelőre,
csak mindig dolguk akad,
ha ki kellene gördíteni
tolókocsimat a parkba.
Azt is tudom, ha egyszer
társaim lesznek, amolyan
futkosó, lökdösődő, folyton lármázó
velemegykorúak, engem csak
“hendinek” fognak szólítani,
soha nem lesz embernevem,
sem fogni-tépni képes kezem,
érthető szavam és mosolyra futó szájam.
hiába kacag anyám, folyton
fölém hajolva, én nem tudok kacagni,
mert soha nem leszek kőműves,
távfutó, apa, de lehet,
ágyát bevető, cipőjét bekötő
saját lábán elinduló felnőtt sem,
akit nem kell betámogatni a kocsijába,
ölben felvinni a kórház,
a panell, a busz lépcsőin,
csak olyan, aki térképen láthatja a tengert
és kiskorúaktól tiltott filmeken
a meztelen nőket,
kinek nem kell soha hajnalban kelni,
kulcsait zörgetve garázsajtót nyitni,
fontossága tudatában furikázni,
intézkedni, telefonálni, kezet rázni,
majd meccset nézni,
csupaüveg bisztrókban sört, kávét inni,
szóval egyszer férfi lenni.
Nekem nem kell sehova,
soha, senki, semerre…
hiába sürög apa, anya,
orvosok és kedvesnővérek,
ezzel már mindig egyedül leszek.

További bejegyzések