Idősödő pár,
szemtől szemben a gusztusosan terített
kávézóasztal mellett.
Pillantásuk néha találkozik,
de semmi megbánás, szemrehányás,
vagy aggódás benne –
csak beidegződött mozdulatok:
a csésze fülének jobbra fordítása,
barnacukor-szórás, kavargatás,
kiskanál koccanása a fehér porcelánon,
aztán apró, alig-korty
a kóstolás rutinjával –
minden egyformán
s másodperc-pontosan egyszerre,
kiugró arccsontjuk,
szemöldökük íve is hasonló –
akár testvérek is lehetnének,
de szemük titkos villanásából
látni, hogy nem azok.
Egyszerre állnak fel,
kimért, egymáshoz passzított
mozdulatok évek-hangolta taktusban,
ahogy távoznak.
Lehet az utca végén,
a sárga sarokház mögött szétválnak majd,
egyetlen szó, vagy érintés nélkül,
csak a jellegzetes pillantás kíséretében,
melyben ott van az egész VOLT
és a kérdés: LESZ?
Persze a narratívát tovább lehet gondolni
az olvasói kerevet távolából
józan objektivitással,
minden prüdéria és borzongás nélkül,
akárha moziból jövet.
