Szerintem ne kezdjük a hátulgombolós korszakkal,
mert akkor még az volt a menő,
akinek több cserebogara volt,
vagy sikerült elcsennie az apja szivarjait.
A dolgok akkor kezdtek élesedni,
mikor dudorodásnak indultak a női formák,
s én még nem voltam a helyzet magaslatán –
igaz, később sem,
mert azon kívül, hogy néha valaki
a múltidősek közül, kitárta előttem az ajtót,
tutira egy voltam az átlagos sorban,
fifikásan szólva: egyed a fajban –
sohasem csúcson, de senkinek sem kellett
hónaljam alá nyúlnia.
Általában jól megfértem a kétszer hármas keretben,
persze, csak míg a szomszéd gyakorolni kezdett
a szaxofonján, vagy beáztatta a mennyezetet,
de utána mindig visszatértem,
mert kellett nekem a nyugis szobahőmérséklet.
Néha összebalhéztam a közvetlen környezettel,
de csak annyira, mint csapattársak focimeccsen,
ha egymásnak átkiabálnak: „ne oda, te bunkó!”
aztán pörgött tovább a hajsza:
megesett, hogy pont kapufélfába,
vagy mint öngól, totál elbaltázva.
Szóval, nem voltam az a svájci bicska:
megoldás minden színre s fonákra,
mert nem lehet a piti ember
egy személyben kór és gyógyszer,
s aztán sok volt az olyan fószer,
ki levegőből csak az oxigént szemezte,
zsíros bödönben könyökig kotorva,
ujjuk nem botlott meg, csak a nagy falatba’
s ha nyirok, vagy penész bökte őket hátba,
átmentek gyorsan a naposabb oldalra-
így aztán minden fokon a bottom nekik kacsint,
mint tortán a bonbon, bevett törvények szerint.
Furcsa, de úgy látszik, ez így volt kitalálva,
hogy minden égi fénynek legyen éji párja
és semmi sem lenne ó, be gyönyörű,
ha nem árnyalná azt egy ocsmány herkentyű,
de ha van türelmed, szétszedni a felet,
még lehet belőle (egyféle) költői lelet.
