Valamikor disznókat ŐRIZETT
s aztán mások otthonába
TÉRT aludni,
ahol nem akarták soha
nevén szólítani.
Harmadmagával EVETT
kis lábaskájukból,
ha egyáltalán jutott
kegyelmesék maradékából.
És mert akkor még
őszinte ember VOLT,
anyjába csimpaszkodva
SÍRT és TOPORZÉKOLT.
Aztán ÁSOTT krumplit,
MOSOTT fedélzetet,
napszámba NYELTE
a kiutalt mérgeket.
De osztottak csirkét is,
órahosszat ÁLLT érte
és SIETETT haza szívvacogva,
aztán mégse…
Egyszer azt KIÁLTOTTA
sírva, hogy nagyon fáj,
de túl későn, már
anyja sem hallhatta.
A többit mi költöttük
epilógusként a Vershez,
miután a sínekről
felszedték a testet –
de ezek nem csupán
szavai egy versbeszédnek,
hanem eleven IGÉK,
melyek egyszer testté lettek
a város peremén,
s úgy hívták: József Attila.
