Csak állnak, ülnek,
el-el járnak
egymás mellett,
néha fáznak.
Ők a megvezetett kicsik,
nyája a sokaknak,
gyanútlan zsákmánya
akna- vágóhídaknak.
Nézem ezt a poklot
pár lépés távolából,
mint festmény egészét
szemszögem zugából.
Nem menekvés ez,
nyájból kihátrálás,
csak világzaj füstjéből
fejhossznyi kibukás.
Hiszem, hogy egyszer
ebben a szűk csendben
érintheti szívem
az alvó Istent.
Talán fel is ébred
s megkérdi hány óra,
miért-mitől senyved
a vénséges Európa?
Akkor megsajnálja,
új dalra tanítja,
hűs tenyerét teszi
lázas homlokára.