B. Tomos Hajnal: Egyszer élünk

Ház kellett.
Nősülni akartam.
Kimentem nyugatra,
ott jobban fizetik a melóst.
Egy lerobbant manzárdszobában laktam egyedül.
Tízóráztam. Hónapokig.
Gyűjtöttem a lóvét.
Néha hazakocsiztam szétnézni.
Nagyanyám dohos szalmazsákján aludtam
az ikonokkal teleaggatott tisztaszobában.
Finom szilvás gombócot készített.
Azt a pár napot simán ki lehetett bírni.
Már a telket is kinéztem:
szép pitypangos kaszáló volt
a nagyanyám kertje végében.
Aztán vissza a kőműveskanálhoz:
egy sor tégla, habarcs s ismét tégla.
Mondom: jól fizettek.
Dzsenifert egy külvárosi sörözőben ismertem meg.
Azt mondta, egyszer élünk,
és vörösen izzó ajkai közül kivillant
szabályos fogsora.
Havonta legalább egyszer átruccantunk Párizsba.
A Madame Brasserie-ben szoktunk vacsorázni,
s fotózkodtunk a Szajna partján.
Párszor elröpültünk a fjordokhoz,
télen pedig az Alpokban síeltünk.
(Otthonról ezt képzeletben sem lehetett volna.)
Egyszer élünk – kezdtem én is szajkózni.
Egyre ritkábban gondoltam a pitypangos telekre.
Mára elfogyott az összekuporgatott pénzem,
de még így is ki lehet húzni hónap végéig.
Mondom: nyugaton jól fizetik a melóst,
miután letudom a közköltséget meg a házbért,
már csak a repülőjegyre kell gyűjteni,
aztán nyílik a nagyvilág, mint kövér, húsevő virág.
Körhintára hajaz az egész: addig tart csak a tétova,
míg felkap a hatalmas kerék.
Egy sor tégla, rá habarcs s ismét tégla.
Fizetnek, eszem, repülök.
Elvégre csak egyszer élünk.
Néha eszembe jut nagyanyám szilvás gombóca.

További bejegyzések