a forrás fakadásánál, Szamária, Palesztina
Ágnes, aki mostanában a kút mellett ücsörgött legszívesebben, korábban ápolónő volt, de kiégett, ezért átköltözött Szamáriába, ahol többször is férjhez ment, míg végül eldöntötte, hogy inkább egyedül marad, s a testi-lelki
kiégést Jákob kútja frissítő vizével csillapította.
Elégedetten kortyolgatott napi 3 liter vizet Gárfildos bögréjéből, olykor meg is locsolta magát, és arra a megállapításra jutott, hogy már nem is utálja a hétfő reggeleket. Errefelé ez amúgy sem egyértelmű, mármint hogy a vasárnap vagy a hétfő a hét első napja, de ha úgyis minden nap egyforma, ennek nincs is jelentősége, a vízzel nem babrált, nem mosott, még véres lepleket sem, (néha egy-egy magyar turista megkérte ugyan, főleg, mikor kiderült, hogy Ágnesnek hívják), hogy egy szelfi erejéig fogjon már a kezébe egy szakadt, véres rongyot)
a városból hordtak neki alamizsnát, ő meg cserébe segített a kútnál vizet meríteni,
legeltette a szemét az erős, egészséges férfiakon és nőkön, ezek nem mennek elfekvőbe, szívósak,
mint állat, bírják mindhalálig, mígnem egyszer jött egy férfi, aki mindent megváltoztatott.
Adj innom, kérte, a porcelán bögrédből.
Az emberek hallgattak a szavára, Ágnes is így tett hát, adott inni.
A férfi mondott még egyebeket is, Ágnes először befogta a fülét, mert ezek a szavak felfoghatatlanul fájdalmasak voltak, aztán mikor a férfi már nem ivott, s nem beszélt, és visszaadta a bögrét, akkor Ágnes is ivott egyet, ám
a víz íze megváltozott, már nem enyhítette szomját, sőt, már nem is volt szomjas.
Ágnes felől a kút ki is száradhatott volna, mert ez a férfi a hozzá intézett szavaival minden belső üszkösödő sebét írral kenegette, megbocsátotta az összes férjet, az összes beteget, az összes ó
irgalom atyja ne hagyj el-t, az összes félrelépést, az összes flörtöt, hűsítette az összes kiégést és felégést, csak annyit kért, hogy adjon inni, és engedje magát szeretni az örök Isten által.
Ágnesre eső hullott, az esővel betegek potyogtak az égből, és Ágnes ápolta őket, itatta őket majdnem mindhalálig.
Majdnem.
A kút ugyanis kiapadt.
Egy pénteki nap volt. Ez bizonyos.
És Ágnes újra megszomjazott.
Vágyott az éltető vízre, és hiába volt ott az a sok beteg, már nem akart nekik segíteni.
A kiszáradt kút káváján hagyta a bögrét, mellyel annyi szomjat csillapított.
És visszatért Bihar megyébe.
Amikor hosszú évek múlva kórházba került, reszketeg hangon csak egy pohár vizet kért az ápolóktól. Azt mondta, egyébre nincs szüksége.
Nem egy ápoló sietett segítségére.
Egy jóképű, szakállas, harmincas orvos, hozott neki szomjoltó friss forrásvizet.
Gárfildos bögrében.